A magyar pártpolitika periférikus, de gyakran visszatérő témája a 2002-őt követően kialakult kétpártrendszer; illetve ezzel összefüggésben a két vezető párt „nagypárti” jellege. A témát döntően (az egyébként nagypárti múlttal rendelkező) két kispárt, az SZDSZ és az MDF veti fel, gyenge pillanataiban pedig néha maga az MSZP is.
A kritikusok egybehangzó véleménye, hogy a kétpártrendszer és a nagypártiság határozottan negatív jelenség. Torzítóan hat a demokráciára, mert a két monolitikus párt-struktúra a méreténél, a tömegénél és a tehetetlenségénél fogva folyamatos nyomás alatt tartja a többségi társadalmat: túl nagy arányban közvetíti a társadalom felé a saját érték- és érdekrendjét, ezzel együtt pedig túl kevéssé engedi, hogy az egyes társadalmi csoportok saját maguk által artikulált érdeke érvényesülhessen.
Mivel a nagypártiság problematikája eddig mindig konkrét pártérdekekkel – az SZDSZ és az MDF érdekeivel – összefüggésben került előtérbe, a téma objektívebb megvitatására a közéletben mindeddig nem került sor. Sajnálatosnak tartom, de ebben külön felelősség terheli a Fideszt is. Ugyanis a Fidesz jelenleg az a politikai formáció, amely a nagypártiság legnagyobb haszonélvezője, érdekérvényesítési képességét elsősorban ez a párt-struktúra biztosítja. Indokolt lenne tehát, hogy a párt a saját nagypárti jellegét definiálja: megismertesse – elsősorban a saját szavazóbázisával – hogy mik ennek a működési formának a sajátosságai és az előnyei.
Párt-történelem
A jelenlegi nagypárti struktúra nem specifikusan magyar jelenség, nem is a véletlen műve; hanem egy közel kétszáz éve tartó szervezeti fejlődés eredménye.
A pártok fejlődéstörténetének kiindulópontja a mára már teljesen elavult és meghaladott honorácior-pártok struktúrája. Ez a XIX. század első éveinek politikai csoportosulása. A képviselők saját indíttatásból, a saját egyéni képességeik alapján, a saját elveik mentén politizálva szerzik meg a képviselői mandátumot; a „párt” így a már megválasztott képviselőkből a választást követően áll össze. Nincs párttagság, nincs pártszervezet, nincs kiforrott szimpatizánsi réteg nincs erős pártvezetés; a „párt” politikai irányvonalait a képviselők egyéni értékpreferenciáinak összessége adja.
A honorácior-pártokhoz képest minden mennyiségi, mind minőségi szempontból komoly fejlődést jelent a rétegpártok kialakulása. Ezek az első olyan politikai csoportosulások, amelyek már rendelkeznek néhánnyal azon tulajdonságok közül, amelyek a mai pártok jellemzői.
A rétegpárt már egy tudatosan megszervezett politikai érdekérvényesítő kollektíva. Tudatosan meghatározza, hogy a társadalom mely konkrétan meghatározott szegmensének az érdekeit képviseli, és minden tekintetben ennek megfelelően szervezi a saját működését. Értékrendszerét, érdekeit a képviselt társadalmi csoport értékei és érdekei határozzák meg. Jól körülhatárolt szimpatizánsi táborral és tagsággal rendelkezik, amely az általa képviselt társadalmi csoportból kerül ki. A fegyelmezett érdekképviselet megköveteli, hogy politikusait és képviselőit saját maga válassza ki, és csak az kaphat közjogi pozíciót, aki teljes mértékben azonosul a párt értékrendszerével. A honorácior-pártok létszámát nagyságrendekkel meghaladó párttagság működését a helyi, regionális és országos szintű szervek koordinálják.
Az a tényező, hogy lényegében teljes mértékben a képviselt társadalmi csoport érdekrendszerét képviseli, két fontos következménnyel jár. Egyrészt azzal, hogy a párt politikája határozott, markáns politikai üzenetekből áll; egységes, koherens, jól artikulált nézetrendszert alkot; és mindez határozottan különbözik más rétegpártok politikájától. Másrészt a határozott és stabil nézetrendszer egyértelműen be is határolja potenciális szimpatizánsi kört: azt a társadalmi közeget, amelyen belül a párt eredményesen terjeszkedhet, közvetve pedig azt a támogatottsági arányt, amelyet elérhet.
Újabb minőségi ugrást jelent a pártok harmadik működési struktúrájának, a néppártok, vagy nagypártok megjelenése. A néppárt elsődlegesen abban különbözik a rétegpárttól, hogy az előbbi markáns határvonalai feloldódnak.
A néppárt elvi kiindulópontja, hogy nem egy meghatározott társadalmi csoport érdekeit kívánja képviselni, hanem az egész társadalomét – konkrétabban a teljes társadalmi spektrumból kikerülő mindazon választópolgárokét, akik a párt érték- és érdekrendszerét elfogadják. Ennek következtében a párt politikája annyiban módosul, hogy már minden társadalmi csoport számára kínál egy választható alternatívát; a párt teljes komplex érdekrendszere az egyes társadalmi csoportok érdekeit képviselő programpontok összefoglalásából áll.
A nagypárt esetében tehát a párt és a képviselt társadalmi csoportok kapcsolata a fent kifejtett okok miatt sokkal lazább, mint a rétegpártnál. Ez a tényező kihat a párt életének minden aspektusára. Egyrészt a szimpatizánsok és a tagság lényegesen szabadabb módon kapcsolódnak a pártszervezethez, a párt nem olyan fokban meghatározó az életükben, mint az a rétegpárt esetében volt. Másrészt, mivel a párt nem egyetlen konkrét társadalmi szegmens számára kínál képviseletet, hanem potenciálisan az összes társadalmi csoport számára, ezért a párt potenciális tömegbázisa, az általa elérhető támogatottság százalékos aránya mértékegységekkel nagyobb.
A néppárti struktúra harmadik és legfontosabb folyománya a párt, mint belső érdekegyeztető fórum működése. A kiindulópont szerint a néppárt az összes társadalmi csoport számára alternatívát kíván kínálni. Ennek első lépése az egyes társadalmi csoportok számára megfelelő érdekrendszer kialakítása. Ennél a pontnál a rétegpárt megáll, a néppárt azonban továbbmegy: a következő lépés ugyanis az egyes társadalmi csoportok egyedi érdekrendszereinek kombinálása, kompatibilissé tétele. A néppárti érdekképviseletnek ez az a jelensége, amit sokan nehézkességnek, túlsúlyozásnak, erőteljes nyomásgyakorlásnak, vagy véleménytorzításnak tartanak. A folyamat negatívumai természetesen megvannak; azonban azt is figyelembe kell venni, hogy ennek a belső érdekegyeztető fórumnak a használatával a néppárt házon belül szűri azokat a rész-társadalmi érdekeket, amelyek összeegyeztethetetlenek az össztársadalmi érdekképviselettel. Végeredményben a néppárt globális érdekrendszere mértékegységekkel kiegyensúlyozottabb lesz a rétegpártoknál.
A pártfejlődés negyedik, egyben utolsó állomása a kispártok megjelenése. A kispártok nem képviselnek új paradigmát, mindössze a néppártok kialakulásával felszabaduló érdekképviseleti pozíciók betöltését célozzák. Egy néppárt kialakulásával, a résztársadalmi érdekek belső összehangolásával ugyanis mindig maradnak olyan társadalmi csoportok, vagy társadalmi szegmensek, amelyek képviseletére a néppárt a saját belső struktúrája folytán alkalmatlan.
A kispárt tehát egy újraformázott rétegpárt, azonban nem teljesen azonos az elődjével. A néppártok által szabadon hagyott társadalmi felület ugyanis sokkalta kisebb, mint amit korábban a rétegpártok lefedtek; ennek megfelelően a kispártok is kisebb társadalmi csoportokat képviselnek, mint korábban a rétegpártok.
Pályaívek
Az európai fejlődési modelleknek megfelelően a rendszerváltás utáni magyar pártok besorolhatóak egy-egy strukturális kategóriába; ez pedig nagyban meghatározta és meghatározza a működésüket. (Értelemszerűen, mivel elméleti modellekről van szó, a megfeleltetés sosem teljes körű.)
A rendszerváltás kezdetén két nagy néppárt kezdte meg a működését a kereszténydemokrata és a liberális értékek mentén szerveződve: az MDF és az SZDSZ. A jobboldalon történelmi hagyományaira építve megalakult két rétegpárt: a KDNP és az FKgP. Liberális, majd nemzeti liberális bázison megszerveződött egy markánsan koordinált ifjúsági rétegpárt, a Fidesz. Az állampárt romjain pedig – belső identitásváltással küszködve – megalakult egy inkább rétegpárti jegyeket hordozó baloldali párt, az MSZP.
Különböző belső és külső okok miatt mindkét nagy néppárt azonnal erodálódni kezdett, támogatottságuk csökkenésére különböző módokon reagáltak. Az MDF-ből kiszakadt egy radikálisan jobboldali formáció, a MIÉP; majd kivált a rivális néppárti struktúrát képviselő MDNP. A szocialistákkal kötött koalíció ugyan intézményesen nem osztotta meg az SZDSZ-t, de megindult a tagság és a szimpatizánsi réteg intenzív egyéni szintű elvándorlása, ami máig is tart.
A ’94-es országgyűlési választás határozottan átrendezte a politikai erőviszonyokat, ez komoly hatást gyakorolt a párt-struktúrákra is. Az MSZP robbanásszerűen megerősödött, új erőforrásait felhasználva szocialista (posztkommunista) néppárttá vált. Az SZDSZ a csökkenő támogatottságára rövid távú érdekei szerint pragmatikusan reagált, azonban ezzel megalapozta későbbi hanyatlását: megkezdte a néppárti struktúráinak átalakítását, egyben egy radikálisan liberális rétegpárt szerkezetének kialakítását. Az MDNP az MDF-fel rivális kereszténydemokrata néppártként kívánta definiálni magát. Mivel ehhez nem volt meg a kellő támogatottsága, a párt legyengült és kiürült, kiesett a politikai küzdőtérről. Sokkal sikeresebb túlélési stratégiát választott a másik MDF-ből kiszakadó formáció, a MIÉP. Radikális jobboldali rétegpártként a magyar politikai paletta jobbszélét elfoglaló párttá vált; későbbi bukását vezetési hiányosságok és nem strukturális problémák okozták.
Az FKgP növekvő belső feszültségek mellett megtartotta a rétegpárti jelleget, egyben a legerősebb magyar rétegpárttá vált. A Fidesz liberális rétegpártként a szintén liberális néppárti SZDSZ mellett képtelen volt érdemi eredményeket elérni, fejlődése a nemzeti liberális rétegpárttá való átalakulással kezdődött. A KDNP számára kedvezőtlen volt, hogy rétegpártként túl közel került a néppárti MDF-hez; időleges szétesését ez, és az akuttá váló belső feszültségek okozták. Az MDF egyre gyengülő ereje mellett megtartotta a kereszténydemokrata-konzervatív néppárti jellegét, erőinek csökkenését azonban nem tudta megakadályozni.
A politikai paletta újabb nagyobb átrendeződése 2002-ben ment végbe, ekkora teljesedtek ki a korábban, különböző időpontokban meginduló tendenciák. Az MSZP-ben stabilizálódott a szocialista baloldali néppárti struktúra; koalíciós partnereként mellette az SZDSZ véglegesen liberális rétegpárttá vált. A jobboldalon a Fidesz váltotta az MDF-et a jobboldal vezető erejeként; néppárttá alakulása azonban csak ekkor vette kezdetét. A KDNP időlegesen kiesett a politikai küzdőtérről; a MIÉP elvesztette a parlamenti pozícióját; az FKgP pedig felmorzsolódott. Az MDF-ben megkezdődött a néppárti struktúra átalakítása rétegpárttá, ez a folyamat azonban egyre torzabb eredményeket produkált.
Perspektívák
Jelenleg a két régi néppárt, az MDF és az SZDSZ mozgástere írható le a legegyszerűbben: a biztos bukás előtt állnak. Az SZDSZ folyamatos vérvesztesége mostanra olyannyira legyengítette a pártot, hogy már rétegpárti státuszát is elvesztette, gyenge, erőtlen kispárttá vált. A Fodor-Kóka párharc fellángolásával a szabad demokraták átélték létezésük első intézményes válságát; a lezáratlan pozícióharcok folyamatos kockázatot jelentenek. Az FKgP detonációja óta az MDF produkálta a magyar politika leglátványosabb tűzijátékát. A Dávid-Herényi tengely következetes szuicid politikája hatására az MDF mára strukturális szempontból lényegében kategorizálhatatlanná vált. A pártszervezetet mindössze a tehetetlenség tartja össze, egyetlen olyan életjelet sem produkál, amely alapján besorolható lenne akár a leggyengébb kispárti kategóriába.
Az MSZP jövője igencsak kétséges. Néppárti jellegét kezdi elveszíteni, érdemben már csak az utolsó védelmi vonalára, végső integrációs erejére, az állampárti, posztkommunista egységre támaszkodhat. Egy rivális, sikeres baloldali formáció megjelenése esetén könnyen visszazuhanhat rétegpárti szintre.
A parlamenti erők között jelenleg a Fidesz-KDNP pártszövetség helyzete a legbiztosabb, bár mozgástere több okból korlátozott. A Fidesz egy többéves átalakulás során eredménnyel hajtotta végre a néppárttá alakulás folyamatát; koherens politikájú polgári pártból sokszínű, konzervatív-centrikus jobboldali néppárttá vált. Elsődleges szövetségese a tetszhalálból visszatért és modern kispártként újjászervezett KDNP lett. A két politikai formáció együttműködése határozottan eredményes. A nemzeti liberálisból konzervatívvá vált Fidesz a néppárttá alakulással újra visszahódította a pozícióit a jobbközép, szabadelvű szavazók között; míg a határozott kereszténydemokrata értékrendű KDNP sikerrel képviseli a klasszikus kereszténydemokrácia megalkuvást nem tűrő értékeit. A pártszövetség mozgásterét azonban nagyban beszűkíti, hogy jelen struktúrájában már nem nagyon tud hova terjeszkedni. Egy esetleges jobbközép centrumpárt integrálása nélkül a pártszövetség ugyanis már nem tud további szavazókat magához kötni – habár a további terjeszkedés 60%-os támogatottság felett már nem is feltétlenül az elsődleges cél.
A terjeszkedésre komoly esélye két formációnak, a Jobbiknak és az LMP-HP együttműködésének van. A két csapat közül a Jobbik helyzete mindenképpen kedvezőtlenebb. Radikális jobboldali, a MIÉP torzulásaitól és antiszemitizmusától mentes rétegpártnak indult, aztán idővel mintha egész egyszerűen meghülyültek volna. Elkezdtek kiépíteni egy torz szélsőjobboldali néppárti struktúrát, ami a polgári radikálisoktól, a veszett neonácikon át a közönséges apolitikus idiótákig mindenkit magába foglal. Jelenlegi párt-struktúrájuk befejezetlen, félúton vannak a kispártiság és a néppártiság között. Konszolidált polgári radikális rétegpártként elérhetik és megtarthatják akár a 10%-os támogatottságot is, kurucos néppártként viszont aligha.
A legnagyobb perspektívával jelenleg az LMP-HP együttműködése rendelkezik. Működésük és együttműködésük ugyan még nem teljesen kiforrott, az eddig meghozott szervezeti döntéseik azonban láthatóan sikeresek voltak. Tudatosan, vagy tudattalanul, eredményesen alkalmazzák a Fidesz-KDNP kooperációját olyan módon, hogy amíg a HP megtartja sztrikt humanista rétegpárti jellegét, addig az LMP minden kapcsolatot nyitva tart, hogy idővel egy konszolidált liberális néppárttá váljon – amire is nem volt példa az SZDSZ beszűkülése óta.
Összegzés
A kicsit hosszúra sikerült elemzés összefoglalásával szerintem megállapítható, hogy a néppárti struktúra egyáltalán nem tekinthető negatív jelenségnek. A pártszervezés és pártfejlődés egyik jelenlegi végpontja; olyan strukturális forma, amely pozitív és negatív tulajdonságokkal egyaránt rendelkezik. Fontos kiemelni, hogy a magyar politikában mindig is voltak, feltehetőleg mindig is lesznek néppártok. Az egyetlen nyitott kérdés mindössze az, hogy egy kétpólusú jobboldal-baloldal rendszerben két; avagy egy hárompólusú konzervatív-szocialista-liberális rendszerben három néppárt fog e a jövőben működni.
Utolsó hozzászólások