A szlovák nyelvtörvény hatására rég nem látott összpárti egyetértés jött létre. Mind a négy parlamenti párt, a Fidesz, a KDNP, az MSZP és az SZDSZ is azt az egybehangzó álláspontot képviseli, hogy a kisebbségi nyelv korlátozása alapvető emberi jogokat sért, ezért elfogadhatatlan. (Az MDF már nem számít parlamenti pártnak, ezért ők kimaradtak az egyeztetésből.) Ez az összpárti, nemzeti összefogás jelentős eredmény (még ha létrejöttének indokai két párt esetében merőben pragmatikusak is); még rengeteg olyan ügy van, amiben egy nemzeti konszenzus meghatározásával komoly eredményeket lehetne elérni.
Egy kérdés azonban ebben az ügyben megválaszolatlan. Ha a jelentős, intézményesített parlamenti képviselettel rendelkező pártok összefogása a cél, akkor ebből a formációból a Jobbik miért maradt ki?
Az európai parlamenti választás ugyanis alapvetően újradefiniálta a mainstream politikai erők névsorát. (Az átrendeződés természetesen még nem zárult le: az SZDSZ még meg tudta őrizni jelentőségének látszatát, az MDF kiesése viszont már egyértelmű.) Ebben az új paradigmában pedig a Jobbik elsővonalbeli helyzete egyértelmű. A három EP-mandátum jelentősége nemcsak szimbolikus – egy esetleges Szlovákia elleni diplomáciai hadjárat során sem elhanyagolható tényező.
És itt most nem arról van szó, hogy szeretjük-e a Jobbikot, vagy nem szeretjük. (Személy szerint nem szeretjük.) Itt és most arról van szó, hogy egy, a magyar nemzetet – elsődlegesen annak felvidéki részét – érő közvetlen, posztfasiszta támadás ellen képesek vagyunk-e felvonultatni a magyar politikai szféra teljes elsővonalbeli erőit, vagy marad a megosztottság.
Természetesen nagyon nem mindegy, hogy egy ilyen éles diplomáciai helyzetben a Jobbik képes lesz-e adekvát módon reagálni, avagy produkálnak valami olyan hülyeséget, amivel kiröhögtetjük magunkat. Ez azonban már Vona Gábor és Morvai Krisztina politikai felelőssége. Ha valóban komolyan veszik a nemzeti érdekek képviseletét, akkor nem fognak hibázni.
Utolsó hozzászólások