A legújabb kori magyar jobboldali közgondolkodásnak régóta része egyfajta csodavárás. Ez a csodavárás – amely talán a rendszerváltás-kori nagy társadalompolitikai várakozások utóhatásaiból táplálkozik – abban a feltételezésben testesül meg, hogy a jelenlegi – mindenkori – társadalmi berendezkedés torz és deviáns. Ezt a devianciát külső tényezők okozták (illetve okozzák most is); ebben a közegben a jobboldal nem tud érvényesülni; végezetül amint ez a deviancia elmúlik, minden szépen helyreáll a maga módján, és majd egy olyan ideális társadalmi berendezkedés fog kialakulni, ahol a jobboldal szabadon elérheti azokat az eredményeket, amelyekre régóta vár.
Habár a társadalmi normákkal kapcsolatos szigorú és koherens igényeket abszolút méltányolandónak tartom – ezzel együtt az a véleményem, hogy húsz évvel a rendszerváltás után (ami időtartam már közel a fele a kommunizmus idejének), a társadalmunk jelen állapotának értékelése mellett komolyan át kellene gondolni, hogy a magyar jobboldal mit tekint normatív mintának, és különösen azt, hogy ezt a mintát hogyan kívánja megvalósítani.
1.) A tünet: a devianciák automatikus megszűnésébe vetett hit
Ez a csodaváró hangulat egy konkrét viselkedési sémában nagyon alaposan megfigyelhető. Amikor egy olyan esemény következik be, ami radikálisan sérti a jobboldal társadalomképét, akkor igen gyakori reakció, hogy az elementáris felháborodást mindössze egyvalami követi: annak konstatálása, hogy ez a valami annyira borzasztóan közösség- és társadalomellenes, hogy majd az egységesen feltámadó, határozott társadalmi ellenállás akkora erőt fejt ki, amitől ez a káros hatás megszűnik. Tenni tehát nem kell semmit, a társadalom számára az egységes világképből fakadó ellenállás majd olyan közösségi ellenreakciókat indít el, ami automatikusan megszünteti a problémát.
Nos, itt jönnek a bajok. Ugyanis ez nem működik.
2.) A kiindulópont: a társadalom deviáns jellege
A paradigma kiindulópontja, annak megállapítása, hogy a mai magyar társadalom torz minták szerint szerveződik, teljesen helytálló. A rendszerváltás óta eltelt húsz év nemcsak azt jelenti, hogy lassan kifutnak azok a generációk, akik aktív szerepet vállaltak a rendszerváltozás folyamataiban. Hanem azt is, hogy közel fele annyi idő telt el a kommunizmus bukása óta, mint amennyi ideig maga a kommunizmus tartott. Habár ennyi idő nem lehet elég az összes okozott kár felszámolására, mostanra már komoly eredményeket kellene felmutatnunk. Márpedig azon elvégzendő feladatok közül, amik a lista legtetején voltak ’89-ben, kevés valósult meg.
3.) A diagnózis: a devianciát külső hatások okozzák
A paradigma diagnózisa, miszerint a társadalom torzulásait külső tényezők (kommunizmus, utódpártiság, neoliberális magyarellenesség) okozzák, csak részben helytálló. Ezek a torzulások ugyan részben tényleg külső hatásoknak köszönhetőek – de nem kizárólagosan. Ugyanis a devianciák meglétében ugyanúgy szerepe van annak is, hogy a társadalom saját gyógyító-javító folyamatai nem működnek megfelelően. Való igaz, hogy a károk egy részét külső hatások okozzák, de jelenleg ezeket saját magunk nem tudjuk helyrehozni. Pedig elvileg képesek lennénk rá.
4.) A következtetés: a káros hatások kiküszöbölésével minden torzulás megszűnik
A paradigma végkövetkeztetése, miszerint amennyiben megszüntetjük ezeket a hatásokat, helyreáll a helyes rend, teljesen téves. Ugyanis itt kapcsolódik be a gondolatmenetbe Foucault és Szász tézise, miszerint egy közösségben a „normalitás” mindig egy aktuális közösségi kompromisszum következménye, és nem lehet azt egy objektív mércének megfeleltetni.
5.) Összegzés: miért téves ez a feltevés?
Az elméleti fejtegetésen túl a fent részletezett paradigma – miszerint ha megszűnnek a minket érő torzító külső hatások, akkor a magyar társadalom teljesen „normális” lesz – két okból téves.
Egyrészt azért, mert soha nem leszünk képesek egy társadalom normalitását egy előre meghatározott külső mintával megfeleltetni. Azaz nem működőképes az a koncepció, hogy előbb elméletben kigondoljuk, hogy hogyan nézne ki egy „normális” magyar társadalom, majd utóbb megpróbáljuk a valóságot ehhez a képhez alakítani.
Másrészt azért, mert a normális-abnormális közötti határvonal folyamatosan változik. Ha egy társadalom szerkezetéből kiiktatjuk – a mindeddig a leginkább látványos – súlyos visszásságokat, akkor azonnal a kevésbé súlyos visszásságok kerülnek előtérbe. Ez utóbbiak kiiktatásával pedig a még kevésbé súlyosak lesznek a „legsúlyosabbak”. Ez pedig a végtelenségig folytatható.
Összességében a magyar jobboldalnak le kell számolnia az eddigi húsz év csodavárásával. Ugyanígy téves az a logika, hogy a magyar jobboldal azért nem képes megvalósítani a céljait, mert ebben külső tényezők akadályozzák; illetve amint ezek a külső hatások megszűnnek, akkor minden cél elérhető lesz, amit most kitűztünk magunknak.
A bajaink nem kizárólag külső problémáknak köszönhetőek, amiket ha kiiktatunk, megoldódik minden. És teljesen megalapozatlan azt várni, hogy egyszer majd lesz egy nagy össztársadalmi cezúra, elenyésznek a jelenleg még aktív káros hatásmechanizmusok, és a létrejövő ideális társadalmi rendben a jobboldal minden gond nélkül megvalósíthatja azokat a társadalompolitikai célkitűzéseket, amelyek megvalósítására eddig nem kerülhetett sor.
Utolsó hozzászólások