Bizony, az izgalmak nélkül annyira unalmas az élet, hogy már-már belehal az ember. A többnyire "eseménytelen" Nyugaton talán ezért is hódítanak az extrém sportok, a veszélyes kikapcsolódási lehetőségek. De nem Magyarországon: itt a rendszer ellátja adrenalinnal a jó állampolgárt.

A kórházak helyzetének romlásának hírére már fel sem figyel szinte senki: megszoktuk. Megszoktuk, hogy évek óta nem érkezik más híradás az ágazatról, mint hogy leépítenek létszámban, ágyszámban, kórházakban. Nem fontos, mert ugyanúgy látunk mentőket az utcán szirénázni, betegeket ki- és bemenni az intézményekbe, gyógyszertárakba. De ha egyszer mi kerülnénk oda, hogy értünk jönne a mentő? Akkor is ilyen nyugalommal szemlélnénk vajon?

A jövő évi költségvetésben kevesebb, mint ötödét adták meg kórházaknak abból az összegből, amiből zavartalanul tudának működni. Persze mindenki tuja, mi lesz a forgatókönyv: az igazgatók tiltakoznak, a szakszervezetek tüntetnek, és valamilyen csoda folytán a szolgáltatás, az életmentés tovább folyik. Hogy miért? Mert itt, ma, Magyarországon még van olyasmi, ami tőlünk nyugatabbra szinte kizárt: önfeláldozó, ingyenes munkavégzés. Az orvosok, ápolók a mai Magyarország végvári vitézei, akik zsold nélkül is tovább tartják a vonalat, és védenek. Minket.

De meddig viselhető el ez az áldatlan állapot? Az egészségügyi dolgozók sem kapnak ingyen a boltban kenyeret, csak mert ők ingyen is túlóráznak, mentik az életeket. Egyszer le fog állni a gép, és azt nagyon megérzi majd. Mindenki. Vagyis nem mindenki, mert a döntéshozók zöme egyszerűen megengedheti magának, hogy magán úton kezeltesse ki a baját, ergo ő nem igazán érdekelt abban, hogy különösebb eltérés legyen egy kelet-magyarországi kórház, és egy 1917-es caporetto-i szanitécállomás között.

Nem marad hát más az egyszerű honpolgárnak (ha nem tudja megfizetni a költséges kezeléseket), mint nem megbetegedni. Kezd a helyzet lassan hasonlítani háborús front-állapotokra: aki megsebesül, megbetegszik, vajmi kevés esélye van, hogy valaha hazatérhessen, meggyógyuljon. Amíg valaki nem csap az asztalra fent, addig nem is lesz itt semmiféle változás, zöld zászló ide vagy oda. (Azt már láttuk, hogy ha a nép akar valamit kikényszeríteni, akkor két út van: ugyan sokan tüntetnek, de a birka békés többség otthonról böfög a tévé és a Blikk mögül, vagy olyannyira lusták, és nem fogják fel, hogy ma talán még nincs bajuk, de ugyanilyen könnyen holnap már az intenzíven feküdhetnek, hogy ki se megy csak egy maroknyi ember. A végeredményben azért mindkettő megegyezik: magasról tojnak az emberek fejére, egészségére.)

Ugyanakkor a kórházak ellehetetlenítése csak a jéghegy csúcsa: a gondos rombolás évek óta folyik. A legkeményebb offenzíva itt is a mindenki által hőn rettegett Gyurcsány "I'll be back" Ferenc műve volt: az EU-ban egyedülálló, terület szerinti gyógyszerfogyasztási felmérések bevezetése. Ez az első látásra roppant ártalmatlan, sőt, hasznosnak tűnő intézkedés azonban legalább annyira kétszínű, mint kiötlője, vagy az új kétszázas: a felmérések alapján az egyes gyógyszerfajtákból ki tudták válogatni, hogy mi az, amit a leggyakrabban írnak fel az orvosok (ergo melyik a legeffektívebb), és annak el is vették az állami támogatását, áttéve azt olcsóbb, és hatásfokában is jóval silányabb termékekre. (Egy példával élve: nagyanyám egyetlen fajta szívgyógyszert szedhet, és az idáig 400 Ft volt havonta. Amióta bevezették ezt a dicsőséges intézkedést, nem tudja megvenni, ugyanis az ára így már 16.000 Ft!)

Ezek alapján a túlélésre kevés az esély, ha egyszer megbetegszik az ember, és netán nincs elegendő félretett pénze. A kormány segítő tanácsa pedig cselekedeteiben, és az 5 milliárd forintos büdzsében rejlik: halj meg máskor!