A választási jog átalakítását követően most a Fidesz egy újabb közjogi területen veszi igénybe a kétharmados felhatalmazottságát: felülvizsgálja az alkotmánybírák országgyűlési jelölésének és megválasztásának szabályait. A közjogi reform elsőre a mindent elsöprő egypárti Fidesz-diktatúra újabb demokrácia-ellenes lépésének tűnhet – főleg a bélib média háza táján. Pedig nem az – a rendszerváltás közjogi rendszerének egy újabb defektjétől vehetünk most könnyes búcsút.
Az Alkotmánybíróság – mint a törvényhozás hatalmi ága felett a legfontosabb és legerősebb közjogi felügyeletet gyakorló intézmény – tagjait az Országgyűlés jelöli és választja meg kétharmados többséggel. Az első látásra egyszerű választási procedúrát azonban nagyban árnyalja, hogy a Parlament plenáris ülése csak második lépésben, a már kijelölt alkotmánybíró-jelölteket választja meg – míg ezt megelőzően az első lépésben egy parlamenti bizottság tesz javaslatot a jelöltek személyére. Az eddigi szabályozás szerint minden frakció egy tagot delegál a jelölőbizottságba, a döntés pedig egyhangúságot igényel. És itt kezdődnek a problémák.
Az Alkotmánybíróság 11 tagot számlál, tagjainak mandátuma mindenfajta szisztéma nélkül, véletlenszerű időközönként jár le. Ez a gyakorlatban a politikai zsákmányszerzés logikája szerint azt jelenti, hogy egy országgyűlési ciklus alatt két-három-négy alkotmánybíró mandátuma is lejárhat, az új jelölés pedig a hatalomgyakorlás egy újabb terepe lehet a parlamenti érdekcsoportoknak. A rendszerváltás közjogi rendszerét megalkotó bölcs, de naiv amatőröknek nyilván egy olyan közpolitikai döntéshozatali folyamat lebegett a szemük előtt, hogy az elfogulatlan és felelős parlamenti honatyák egy politikai érdekektől mentes, tisztán szakmai vita eredményeként kijelölik és megválasztják a taláros testület tagjait, majd hosszan gyönyörködnek a látványában, hogy milyen szépen is működik az újkori magyar demokrácia közjogi rendszere.
Nos, a valóság egy csöppet randább képet mutat. Az elmúlt húsz év két-táboros politikai struktúrájában a parlamenti pártok fifty-fifty alapon jelölték és választották az Alkotmánybírákat, tekintet nélkül arra, hogy ez a bírói testület belső működését milyen módon is érintette. Rosszabb időkben nem is tudtak megalkudni a konszenzusos jelöltekben, így egyes alkotmánybírói posztok hosszú időre beöltetlenek maradtak, a létszámhiány pedig néha egyenesen a testület működőképességét veszélyeztette. A 11 pozícióból jelenleg is kettő betöltetlen.
Az új jelölési rendszerben a jelölés során is a frakciók mandátumaránya érvényesül. Kétharmados támogatottsággal nemcsak megválasztható a jelölt, hanem ennek előfeltételeként ki is jelölhető – nem lesz tehát különbség a jelöléshez és a megválasztáshoz szükséges támogatói háttér között. A Fidesz tehát kétharmados támogatottságával ki is jelölheti, és meg is választhatja az alkotmánybírákat, felszámolva ezzel az üresedéseket.
Természetesen a csont nélküli kétharmados támogatottsággal nemcsak élni, de visszaélni is lehet. Lényegében semmi közjogi garanciája nincs annak, hogy a kormánytöbbség ne éljen vissza az alkotmányozó többségével – ez kizárólag a kormánypárti képviselők lelkiismeretén múlik. Ezzel együtt tényként kezelhető: a jelenlegi szisztéma nem tartható. Két helyre nem lehet egy kormánypárti és egy ellenzéki támogatottságú jelöltet jelölni, ha az ellenzék három külön darabból áll – de ez nem is lenne szerencsés. Sőt! Ha a Fidesz bölcsen választ, és nem valami csókos narancssárga paprikajancsit jelöl alkotmánybírónak, a párt-támogatás bélyege talán el is kerülhető. Az elmúlt húsz év legnagyobb alkotmánybírái közül Lábady Tamást, Kilényi Gézát, Sólyom Lászlót vagy Zlinszky Jánost is pártok jelölték; szakmai megítélésük szempontjából ez ma mégsem számít.
Utolsó hozzászólások