A vörös iszap nagy zűrt kavart, úgy az áldozatául esett hét faluban, mint a jogi gondolkodásban, ugyanis a kormány olyan intézkedéssel rukkolt elő, ami páratlan, nem csak idehaza, de másutt is, ezért érdemes a sokat emlegetett jogállam lencséjén keresztül is szemügyre venni.

A legegyszerűbb kérdés, ami rögtön mindenkiben felmerülhetett, a felelősségé. Valójában ki a felelős egy ilyen katasztrófáért, amit egyértelmű, hogy nem akarhatott senki, még a Mal Zrt. vezetősége sem? Bizony, itt "ráhibázott" a kormány, valóban a cég vezetősége, annak ellenére, hogy váltig állítják: minden szabályt, előírást betartottak, őket nem terhelheti felelősség. És mégis. Mert a különösen veszélyes, könnyen nagy galibát okozó szerkezetek működtetését a polgári törvénykönyv "veszélyes üzem"-nek minősíti, ilyen a vasút, a gépjármű vezetése, az atomreaktor és a vörösiszap tározás is. Ez annyit jelent, hogy a felelősség objektív, tehát ha bekövetkezik a kár, az már magában megalapozza a tevékenységet űző kártérítési felelősségét. Egyetlen esetben bújhat ki a felelősség alól, ha két komponens együttesen érvényesül: 1. működési körén kívüli okból jött a károkozó esemény; 2. elháríthatatlan körülmény okozta (vis maior). Egy példa erre az esetre: nem felel a busztársaság, ha a buszban azért esik kár, mert belezuhan egy terroristák által eltérített repülőgép. De ha a buszvezető szívrohamot kap, akkor már a busztársaság felel. A Mal felelőssége tehát egyértelmű, az már csak gyenge utóvéd harc, hogy most peren kívül akarnak megegyezni, mivel minden valamire is való jogásznak egyértelmű, hogy nyakig benne vannak a felelősségben.

Itt viszont érkezik a kormány veretes ellenintézkedése, amit a sajtó egyszerűen államosításként aposztrofált. Ám mielőtt a régi proletárok szíve nagyot dobbanna: ez nem államosítás. A felügyelet elvonása nem a társaság tulajdonának teljes közkézbe vétele (elvileg), és pláne nem határozatlan időre. Vagy mégis? Mert itt kezdődik a bakik sorozata.

Maga a törvénymódosítás helye is kissé elhibázott (illetve maga a meghozatala). A kormánynak ugyanis az alkotmány alapján idáig is volt eszköze arra, hogy szükségintézkedéseket vigyen véghez, igaz, arra nem volt joga (mint ahogy egy rendes piacgazdaságban nem is lehet), hogy egy csettintéssel kezébe vegyen egy társaságot szőröstül-bőröstül. A törvénymódosítás helye éppen ezért már magában eltévesztett, de  szándékot legalább mutatja. A honvédelemről szóló törvény ugyanis csak válságos helyzetekben teszi lehetővé azt, hogy gazdasági társaságoknak ukázba adjanak cselekvési terveke. Ugyan nem ilyen helyzetekre találták ki az említett jogosultságot, de azért még mindig falazni lehet a szándékkal, hogy biztosítsák a társaság helytállását. (Amire egyébként a büntetőjog is szolgál megfelelő biztosítékot /forrás jogellenes elvonása/)

A mélyvíz azonban csak most következik. Három súlyos alkotmányellenesség is húzza a törvény nyakát.

1. Alkotmányos alapjogot csak törvénnyel lehet korlátozni. Ehhez képest rendelettel állami rendelkezés alá vonható kvázi bármely gazdasági társaság.

2. A magántulajdon védelme az állami tulajdonnal szemben. Amennyiben kisajátításra kerül sor, azonnali, teljes és feltétlen kártalanításnak van helye. Kártalanításról itt kár beszélni, inkább a mondat eleje az igazán aggályos: a magántulajdonnal ezek szerint a kormány úgy játszik, ahogy akar?

3. Jogbiztonság. Az Alkotmánybíróság többször is kifejtette: még ha helyes irányú is a törvényhozói akarat, akkor sem szabad túlságosan tág értelmezési szabadságot adni egy jogszabálynak. Márpedig a törvénymódosítás nem tért ki arra, pontosan milyen körülmények fennállta, mennyi ideig alapozza meg és milyen körben a kinevezett kormánybiztos tevékenységét.

Ezek egyértelművé teszik, hogy súlyosan alkotmányellenes, és mint ilyen, káros törvénnyel állunk szemben, amelynél bármennyire is nemes volt a szándék, a gyakorlati megvalósítás gyengének sem mondható, inkább szánalmasnak. Érthető, hogy egy délután alatt nehéz minden körülményre tekintettel levő szabályozást hozni, de ennyire alapvető elveket figyelmen kívül hagyni több mint szarvashiba.

Az elkapkodott szabályozás legnagyobb hibája az, hogy a piaci legtőkeerősebb résztvevőit (akik többségükben külföldiek) teljesen elrémítheti a magyar piacon való további befektetéstől, illetve egyáltalán a piacra lépéstől. Ha a kormány a jövőben minden további nélkül hatásköre alá vonhat egy bármennyire nagy társaságot, ha jól tálal egy eseményt (itt nyomatékosan jelezném, hogy nem gondolom, hogy felfújt ügy lenne a vörösiszap, csupán a törvény lazasága miatt feltételezhető, hogy kisebb szerencsétlenségek is lehetővé tennék a központi irányítást), akkor máris lefoglalhatja határozatlan időre a cégeket, és átvilágíthatja, vagy tehet vele bármit.

A módosítás végére ugyan betettek egy nevetséges passzust, miszerint a kormánybiztos működése során felmerült tényleges anyagi kárt megtéríti az állam, amennyiben az Alkotmánybíróság később alkotmányellenesnek találja az adott ügyben, adott cég élére őt kinevező rendeletet. Az már csak hab a tortán, hogy nem feltétlenül az okozott, tényleges anyagi kára a legnagyobb vesztesége egy ilyen cégnek, hanem a leállás, és piaci szempontból bizonytalan állami vezetés során őt otthagyó ügyfélkör későbbi hiánya. ezzel lényegében megássa a kormány az adott cég sírját.

Az ajkai tározó katasztrófája felett nem lehet elmenni szó nélkül, és bizony a felelősöknek sem szabad elsunnyogniuk, de ez már a ló túloldala. Ugyan az emberek kilenc tizede igen elégedett a kormány katasztrófa-kezelésével, a valószínűleg népszerűnek szánt intézkedés fagyija nagyon gyorsan visszanyalhat egy olyan időszakban, amikor a magyar gazdaság közeljövője is attól függ, hogy ismét helyre áll-e válságos helyzetünkben a külföldi tőke bizalma a hazai piacban. Egy ilyen intézkedés pedig  a legnagyobb ellensége a bizalom megszerzésének. Remélem, hogy a jövőben kicsit tovább gondolkodik a kormány, mint hogy mi lesz a holnapi közvélemény-kutatásban.