A 2011-es év a kormány (és valószínűleg az ország) számára döntő év lesz: tavasszal egy húsz éve húzódó stigma, az alkotmányozás végére tehetnek pontot az Országgyűlésben a képviselők. Bár a jelenlegi alkotmányos berendezkedés teljesen működőképes, az 1989-es alkotmány tehát kiállta az idő próbáját, a Fidesz mégis elszánta magát, hogy megtegye a döntő lépést egy új rendszer irányába.

Az alkotmánnyal, és úgy en bloc az alkotmányozással kapcsolatban azonban számos tévhit él a köztudatban. Az emberek nagy része azt sem tudja, mi fán terem egy alkotmány, és hogy egyáltalán annak mit kell tartalmaznia, mit kell képviselnie; de ugyanígy azt sem tudják megmondani, hogy a jelenlegivel mi a baj – ha van vele baj egyáltalán. S míg az alkotmánnyal kapcsolatos viták a rendszerváltást követő húsz évében újra és újra lángra kaptak, ezzel párhuzamosan az alkotmányozás, mint feladat egyre inkább háttérbe szorult, elsikkadt az aktuálpolitikai mezőben. De vajon mi ennek az oka? Miért megy ilyen nehezen az alkotmányozás, egyáltalán mi annak az oka, hogy a politika – amelyik joggal érezheti bűnösnek magát e mulasztásában – nem tett eleget annak az ígéretének és kötelességének, hogy 1990-ben, az első szabad választásokat követően ünnepélyesen alkotmányt fogadjon el? Egyáltalán van-e szüksége Magyarországnak új alkotmányra? Miért okoz ez romantikus, sokszor heves kiabálásokba menő vitákat a politikai paletta jobb- és baloldalán?

A probléma gyökerét 1989-ben kell keresnünk. Mielőtt azonban nekiugranánk a témának, egy állítást le kell szögeznünk: az 1949-es alkotmány mítosza hazugság, nem több mint ócska, népbutító, demagóg lózung, amely csak a bűnbak (azaz az 1949-es alkotmány) kijelölésére jó, semmi másra. Ez a jelenlegi alkotmány csak a számában 1949-es, tartalmában (azon soron kívül, mely szerint Magyarország fővárosa Budapest) azonban 1989-es. Az akkori ellenzék, amelyik előkészítette és véghezvitte az alkotmányrevíziót, nem adott lehetőséget arra, hogy (Pokol Béla szavaival élve) az a „műparlament”, amelyik ezt a módosító-csomagot elfogadta, egyben odabiggyeszthesse a kész jogszabály címére, hogy ez az alaptörvény 1989-ben készült. Formailag tehát az 1949-es alkotmányt törölték ki teljesen, majd töltötték fel új tartalommal, gyakorlatiasabban szólva: a szocializmus füzetéből szépen kitépkedtek minden oldalt, és betoldottak helyére egy teljesen új és konszenzuson alapuló normaszöveget, amelyet az egész akkori ellenzék (legalább hallgatólagosan) elfogadott. Érezhető volt azonban az összekacsintás a háttérből; ezek (ti. a régi rendszer) ugyan elfogadta ezt a módosítást, de hogy nézne ki, ha ezt is mondanánk, hogy ez az ő alkotmányuk? Aki megnyeri a választást, az majd megoldja, és csinál egy újat helyette, ez pedig a preambulum szerint pedig marad ideiglenes.

Itt vagyunk 2011-ben, és még mindig 1989-es alkotmányunk van. De vajon baj ez? Sokan szeretik hangsúlyozni, mintegy a probléma gyökereként feltűntetni, hogy ez az 1949-es alkotmány az oka az ország minden bajának és gondjának. Nos, el kell hogy keserítsem azokat, akik ezt a szöveget eddig elhitték; ehhez az alkotmánynak semmi köze. Az pedig, hogy a számozása az 1989-es események miatt 1949-es maradt, önmagában nem jelent semmit; a hatályos Polgári törvénykönyvünk 1959-ben, a Büntető törvénykönyvünk pedig 1978-ban készült, mindkettőt több tucat alkalommal módosították már a rendszerváltás óta, de ezeknek a nagy kódexeknek mégis van valamiféle kontinuitásuk a korábbi állapotukkal, ez pedig a jelenlegi alkotmányról egyáltalán nem mondható el. A jelenlegi alkotmány tehát címezésében 1949-es, tartalmában inkább 1989-es, de a kilencvenes évek során még ezen a szövegen is módosítgattak az aktuálpolitikai széljárás szerint. Szabaduljunk meg tehát az utálatunktól, ez a normaszöveg nem tehet arról, hogy 1949-esként van címezve, holott tartalmában a szocializmusnak még csak a nyomát sem tartalmazza. Mi tehát a baj?

Mit kellett volna tennie az Antall-kormánynak? Az SZDSZ-szel megkötött paktum helyett inkább az egész alkotmányt kellett volna egy picit helyreigazítania, a címezést módosítania, és elég lett volna megtoldani egy új preambulummal; és ma ez az egész hisztéria az alkotmánnyal kapcsolatban fel sem merülne. Ezt a történelmi lehetőséget azonban a kétharmaddal alkotmányozó Horn-kormány, és az Orbán-kormány is több ízben elmulasztotta. Később, a Gyurcsány-kormány is szeretett volna alkotmányozni, de ezt a tervezetet a TASZ keresete ellenére sem kell kiadnia a minisztériumnak, mondván, ez nem közérdekű adat.

Ma azonban az Orbán-kormány nem az alkotmányt fejleszti, hanem az egész rendszert okolja. Azt állítja, minden bajunk forrása az alkotmány, amely Orbán szavaival élve nem más, mint „technokrata szabályhalmaz”. A jelenlegi alkotmánynak ugyanis kétségkívül vannak hibái, de ezek nem olyan hibák, amelyek egy józan revízióval ne volnának megoldhatóak – ez azonban nem igényel tagadást, nem igényli, hogy a politika az alkotmány, s így az alkotmányos rendszer egészét tagadja és utasítsa el. A kormánynak azonban szüksége van egy ideológiai keretre, ennek első lépése a NENYI, és befejező fázisa az új alkotmány elfogadása, ha kell az ellenzék nélkül. Félreértés ne essék: nem tagadom, hogy az Országgyűlésnek joga van alkotmányozni. A jelenlegi, orbáni értelemben „rossz” rendszernek ugyanis egyenes következménye, hogy az alkotmányozó hatalmat az Országgyűlés gyakorolja (az 1989-es alkotmány ekképpen rendelkezik). Ehhez nem kell nemzetgyűléssé, és egyéb romantikus fogalmakká alakulnia: ha akarná, egyszerű egyéni képviselői indítvánnyal is elfogadhatná az új szöveget, legitimitását elviekben senkinek sem szabadna kérdőre vonnia.

Ugyanakkor, ha átlépünk a tiszta jogtan oldaláról a politikai mezsgyébe, akkor viszont már figyelembe kell vennünk a kormány saját logikáját, mely szerint az alkotmány szent dolog, valami olyan, amihez kötődni lehet, hogy ne legyen az „technokrata szabályhalmaz”, sokkal inkább egy ország alaptörvénye. Ebből a szempontból tehát egyáltalán nem közömbös, hogy ezt az alkotmányt ki nyújtja be, hogyan fogadják el, és hogy egyáltalán ki ért vele egyet. A Fidesz nagyon jól tudja, hogy egyedül, még ha formailag meg is tehetné, nem alkotmányozhat – társakra (vagy társtettesekre?) van szüksége, hogy a politikai legitimációja is meglegyen ennek az alaptörvénynek. Jelen pillanatban azonban úgy tűnik, az LMP lehet a mérleg nyelve, mert ha ők nem vesznek részt a folyamatban, a nemzetközi sajtó attól lesz hangos, hogy a Fidesz a szélsőjobboldallal készít új alaptörvényt Magyarországnak. Ez pedig a még el sem készült normaszöveg hitelét gyorsan tönkre fogja tenni; ha az ellenzék valaha hatalomra kerül, azon fog dolgozni, hogy ezt a rendszert (a Fidesz új alkotmányát) eltörölje, és újat építsen a helyére. Biztos, hogy szükségünk van erre?

Tartok tőle, hogy a Magyarország húszadik százada, elejétől a végéig folyton a rendszerek megbuktatásáról és újjáalakításáról szólt, és ebből a történelmileg igencsak tanulságos gödörből az új kormány nem kíván kilépni. Sokkal inkább megint, ha csak szimbolikusan is, de rendszert vált, egyszerűen lejártnak nevezi a régit és minden bajunkért ezt okolja. A kormány tehát kényelmetlenül érzi magát abban a közjogi rendszerben, amelyben korábban már ő is kormányozott, és zavarosnak titulálja azt a húsz évet, amit a jelenkori magyar demokrácia a háta mögött hagyott. A történelmi hibákból a Fidesz nem tanulni akar, hanem doktriner módon oktrojál egy alkotmányt annak elfogadtatása helyett. És ez már nem csak politikai értelemben óriási hiba.

Főleg azért hiba, mert úgy tűnik, a kormánypártnak halvány fogalma sincsen arról, milyen alkotmányt szeretne. Az utóbbi hónapokban semmi mást nem tudtunk meg, csak sok-sok ötletelést a kétkamarás parlamentről, a magzati élet védelméről, a családi választójogról, de arról még szó sem esett, hogy az államszervezetben kellene-e változtatás, az alapjogi fejezetet hol kellene módosítanunk, vagy hogy esetleg a társadalmi részvétel eszközeit hol kellene tágítanunk avagy szűkítenünk. Inkább úgy tűnik, a Fidesz okulván sikertelenségeinek okaiból, egy tömör és éppen ezért aránytalan alkotmányszöveget szeretne („magalkotmány” koncepció), amelynek tartalmát kétharmados törvényekkel töltené fel. A Fidesz tehát alkotmány címén egy gumiszabályokkal telerakott, üres lózungokkal teli alkotmányt szeretne, amit legalább szeretni lehet, mert „szép”, de használni annál kevésbé. Nem: egy alkotmánynak nem ez a feladata.

Az 1989-es alkotmányszöveg az idő fogságában, alig pár hónap leforgása alatt készült. Az eddigi történelmi tapasztalataink azt mutatják, igazán jó és időtálló alkotmányt rövid idő és nagy politikai-történelmi nyomás alatt lehet készíteni – amely még a legelfogultabb hozzáállás szerint sincsen meg. Magyarországon nagy bajok vannak, társadalmi és gazdasági bajok, de alkotmányozási kényszer nincsen. A Fidesz ráadásul éppen ennek a jelenlegi alkotmánynak a száz százalékos kihasználásával (obstrukció, népszavazások, alkotmánybírósági indítványok) jutott el idáig; lett ennek az országnak a kormányzó hatalma. Így, mióta a kezükben a kormány, teljességgel ellentétes az érdekeikkel, hogy ezt a receptet bárki is lemásolja róluk.

A Fidesz tehát nem egy új, szilárd rendszer alkotmányos alapját, sokkal inkább a 2010-es tavaszi győzelem pillanatképét szeretné új alkotmányában rögzíteni. Ez pedig sokkal inkább egy politikai párt törekvése a hatalom megtartására, mintsem egy józan ítélőképességgel rendelkező alkotmányozó hatalom döntése az ország jövőjéről. Ebben a szellemben pedig nem lehet időtálló alkotmányt készíteni.