Hiába a népszavazás elsöprő eredménye, a tandíj kérdése még közel sem került le a lehetséges terhek tabellájáról, és mivel a Magyar Rektori Konferencia továbbra is kitart szükségessége mellett, valamint Magyar Bálint, és odaadó brancsa is felmelegítette a témát (ld.: http://www.hirtv.hu/gazdasag/?article_hid=271166), ezért úgy gondoltam, nem árt egy rövid, külföldi kitekintést tenni.

Egy éves, németországi egyetemen töltött tanulmányai idő után, úgy érzem kellő betekintést nyertem egy olyan rendszerről, amely általános tandíjat szed. Mivel Németországban a szövetségi államok között ebben a kérdésben is jelentős eltérések mutatkoznak, konkrét példaként Alsó-Szászországot veszem. Ebben az államban a 2006/2007-es őszi félév óta szednek tandíjat, 500€ mértékben, félévente. Ez alól csak szociális rászorultság útján mentesül a hallgató, mint például, ha tizennégy év alatti gyermeke van, vagy egy közeli beteg rokont gondoz. A további csökkentés csak a díj befizetése után nyílik meg, itt azonban olyan választék áll a diákok rendelkezésére, amelyből egy jogosult sem csúszhat ki: a tartományban összesen 400 intézmény 600 programja található meg, az általam vizsgált felsőoktatási intézményben pedig 68 lehetőség kínálkozik. Ezek odaítélése eltérő, egyeseket kimagasló tanulmányi eredmény, szociális rászorultság, másokat pedig egyéni tényezők mérlegelése útján.

Az ösztöndíjak mellett a finanszírozás talán legelterjedtebb formája az állami segítség igénylése. Ennek során az illetékes szerv megvizsgálja a hallgató, illetve eltartói anyagi helyzetét, majd ehhez mérten szab ki egy összegben, vagy havonta felvehető támogatást, melynek mindössze a felét kell a tanulmányok befejezte után visszafizetni az államnak, és azt is kamat nélkül… ráadásul ezek a lehetőségek nem csak akkor lépnek fel, ha a szülők képtelenek vagy nem kívánják finanszírozni a tanulmányokat, az ezektől eltérő esetekben legfeljebb alacsonyabb annak összege. Egy átlagos szociális körülményekkel rendelkező német diák minimum 800€-t kap így az államtól. A szülők oldaláról jelentkező finanszírozási képtelenség egyébként viszonylag ritkán fordul elő - főképpen a volt NSZK területén- mivel itt annak ellenére, hogy nincs minimálbér megszabva, a gyakorlatban nettó, havi 1150€ alatt nem keres senki - ez az adómentesség határa is.

Ha ezek egyike sem segítené ki a hallgatót, utolsó lehetőségként marad a diákmunka, melynek keretében átlagosan heti 12-16 óra munkával keres meg havonta legfeljebb 400€-t. A helyi ár-érték arányok jobb megértéséhez érdemes megjegyezni, hogy egy helyi diák szükségleteinek kielégítése havonta 230-260€ között mozog (az albérleti vagy kollégiumi díj nélkül, amely 168€ és 270€ között mozog).

Tehát, amint látjuk, a Magyarországon bevezetni kívánt hasonló összeg közel sem akkor terhet róna a tanulni vágyókra, és azok családjára, mint például Németországban, tekintve, hogy itt a legalacsonyabb keresetek felét sem teszi ki egy félévi tanulás díja, és még a megterhelőnek nem nevezhető diákmunkával is egyszerűen finanszírozható.

Felvetődik a kérdés: mit kap a tanulni vágyó mindezért cserébe? A tételes felsorolása a hazai és a németországi egyetemek nyújtotta lehetőségek, szolgáltatások eltéréseiről túl hosszú lenne, ezért csak pár, szembetűnő különbséget emelnék ki, mint például az ingyenes pszichológusi és tanácsadó irodát, amely a diákok magán- és egyetemi indíttatású lelki gondjainak feldolgozásában segít. De említhetném a jól felszerelt tornatermekben, sportpályákon történő, rendes edzést magába foglaló, fakultatív testnevelési lehetőségek hosszú sorát is, amelyek közül nem hiányoznak az olyan sportok sem, mint a lovaglás, az íjászat vagy a floorball. Ami pedig talán a legfontosabb: a professzorok és az egyetemi vezetés hozzáállása a diákokhoz.

Sajnos Magyarországon az a tapasztalat, hogy a Rektori Konferencia a diákokról, megkérdezésük és érdekük vizsgálata nélkül, sőt, egy majdnem abszolútnak mondható népakaratra is fittyet hányva dönt olyan kérdésről, amely egyértelműen befolyásolja a magyar lakosság anyagi helyzetét, és ezáltal az egész ország gazdaságát, foglalkoztatási rendszerét.

Mégis tegyük fel, hogy a lakosság elfogadja a tandíj létjogosultságát, és bevezetik. Vajon az oktatási tárca és végső soron a kormány mekkora részt kívánna lekanyarítani a „felsőoktatás érdekében”? És még ha az összeg döntő része az intézményeknél is maradna, hogyan állnának át a tandíjat pártoló professzorok, dékánok és főképp a rektorok, a jelenleg sajnos elterjedt látásmódjukról - melyben a hallgató alig több mint egy szám, amely a fejkvótát növeli- egy olyanra, ahol a diák már fizető „ügyfél”?

Itt, Németország észak-nyugati felén könnyen belátható az 500€ létjogosultsága, mert az eredmény magáért beszél: több tanár oktat, ezáltal kisebb csoportokra oszthatók a diákok, és olyan felszereltséggel, utaztatással ösztönzik őket a különféle gyakorlati ismeretek megszerzésére, hogy sajnos a diplomák értékének összehasonlításban, a magyar diák, a süllyedő hajóhoz hasonlatos felsőoktatás utolsó matrózaként, már csak – a gyakorlatban kevéssé hasznos- lexikális tudásba kapaszkodhat, mint végső árbocba a habok felett.