A világgazdasági válság hatásainak megjelenését követően egyrészről a Kormány, illetve egyes társadalmi szervezetek, másrészről pedig a Bankszövetség közötti sorozatos csatározások felhívták a figyelmet a banki szféra egyik évtizedes jelenségére. Konkrétan az abnormálisan magas banki szolgáltatási díjakra, közvetve pedig a kereskedelmi bankok általános privilegizált helyzetére. A gazdasági rendszerváltás magyarországi környezetében ugyanis a kereskedelmi bankok páratlanul előnyös pozíciókat harcoltak ki maguknak, és ezektől a rendellenes és rendszerellenes előnyöktől látszólag a gazdasági válság közepette sem hajlandóak megválni.
Kényelmes indulás: banki konszolidáció a ’90-es évek első felében
A rendszerváltás pénzpiaci átalakulásainak kezdetén a magyar pénzügyi kormányzat jelentős pénzügyi ráfordítással biztosította a magyarországi (akkor még döntően magyar állami tulajdonú) kereskedelmi bankok számára, hogy az új, kapitalistává váló gazdasági környezetben megfelelő módon működhessenek. Ez a kormányzati beavatkozás társadalmi szempontból természetesen indokolt volt. A bankrendszer, mint pénzügyi újraelosztási rendszer működése ugyanis elengedhetetlen egy kapitalista viszonyokra átálló nemzetgazdaság számára.
A banki konszolidáció keretében a pénzügyi kormányzat megszabadította a kereskedelmi bankokat mindazoktól a pártállami időkből örökölt káros tehertételektől és kötelezettségvállalásoktól, amelyek a piaci viszonyok között súlyosan gátolták volna a működésüket. A konszolidáció első fázisában, ’92-ben és ’93-ban az állam megvásárolta a bankoktól a rossz minőségű és így bizonytalan megtérülésű hiteleket, összességében (akkori árfolyam szerint) 102 milliárd forint bevételt biztosítva a számukra. A konszolidáció második fázisában, 1994-ben az állam nagyarányú alaptőke-emelést hajtott végre, ami lehetővé tette a megfelelő kockázati céltartalékok kialakítását is.
Összességében a banki konszolidáció két fázisa (akkori értéken) 330 milliárd forintot hozott a bankok számára; míg ugyanez az összeg az államháztartás oldalán államadósság formájában jelent meg. A magyar társadalom tehát a pénzügyi rendszerváltás kezdeti időszakában komoly anyagi áldozatokat vállalat annak érdekében, hogy a magyar banki szféra biztonságosan, versenyképesen, és nem utolsó sorban nyereségesen kezdhesse meg a működését.
Bevételek minden létező jogcímen
Az indulásnál kivívott privilegizált helyzetét a kereskedelmi bankok a későbbi működésük során, a banki szolgáltatások területén is megtartották. A kimerítően részletes, és minden tekintetben a pénzintézet érdekeit szem előtt tartó banki hitelszerződések a – hagyományos ellenszolgáltatásnak, és elvileg általános szolgáltatási díjnak számító – kamatfizetésen kívül még rendkívül sok jogcímen további szolgáltatási díjakat számítanak fel. A legjellemzőbbek ezek közül a szerződéskötési és szerződésmódosítási díjak, a különböző kezelési költségek, a rendelkezésre tartási vagy folyósítási jutalékok, ingatlanbecslési és közjegyzői díjak, előtörlesztési és konstrukció-módosítási díjak, vagy akár csak a legtriviálisabb banki szolgáltatáshoz kapcsolt ügyintézési díjak. (Személyes kedvencem a fizetési felszólítás kiküldéséhez kapcsolódó díj, amit akkor is felszámol a pénzintézet, ha az ügyfél közben már törlesztette az elmaradását.)
A konkrét díjakhoz és költségekhez szinte mindig kapcsolódik néhány olyan külön jogosítvány, amelynek az érvényesítése további vagyoni előnyhöz juttatja a pénzintézetet. Kezdve a triviális kötelező számlanyitástól, a meghatározott devizában való törlesztési kötelezettségen túl egészen az ingatlant terhelő zálogjogig, vagy egyoldalú vételi jogig.
Gazdasági válság vs. hibás banki döntések
Önmagában az indokolatlanul nagy bevételek realizálása még nem jelentene akkut pénzügyi problémát, ha az így beszedett pénzmennyiség a rendszerben maradna, és válsághelyzet esetén mozgósítható lenne. Csakhogy az indokolatlan bevételekhez jellemzően indokolatlan kiadások és hibás banki döntések társultak, társulnak. Ezek a hibás döntések a bank működésének két aspektusában jelennek meg. Egyrészt hibás a döntéshozatal a banki műveletek, azaz a bankokra speciálisan jellemző pénzügyi tevékenységek területén; másrészt hibás döntések jelennek meg a bankok, mint jellemzően részvénytársasági formában működő gazdasági társaságok általános társaságirányítási döntései körében.
A sajátos banki tevékenység körében elkövetett hibák jellemzően a kockázatos hitelek kihelyezése, ami jellemzően a hitel fedezeteként meghatározott ingatlan (vagy más vagyontárgy) alulértékelésével párosul. (Tehát a bankok önként vállalnak be kockázatos hiteleket, holott a rendszerváltást követő banki konszolidáció több százmilliárdos beavatkozása pont azt célozta, hogy ártalmatlanítsák a kereskedelmi bankok működését veszélyeztető kockázatos hitelkihelyezéseket.) Néhány bedőlő hitellel tehát könnyen elveszhet az a pénzmennyiség, ami a normál hitelezőktől beszedett extrém magas díjakból gyűlt össze.
A hibás banki műveleteknél komolyabb károkat okozhatnak a hibás társaságirányítási döntések. A nyereséges működésből származó profiton egy részvénytársasági formában működő bank esetében három érdekkör osztozik: egyrészt osztalék formájában a részvényesek, másrészt különböző juttatások útján a bank vezető tisztségviselői, harmadrészt pedig munkabér és egyéb díjazások formájában a bank menedzserei, szakmai vezetői. A kilencvenes évektől megfigyelhető jelenség, hogy ezek a társasági kiadások jelentősen megnövekedtek. A domináns részvényesi csoportok a közgyűléseken komoly osztalék-kifizetésekről döntenek; a vezető tisztségviselők és a menedzserek korábban elképzelhetetlen összegeket visznek haza tiszteletdíj, munkabér, sikerdíj, költségtérítés, vagy különböző caffetéria-jogcímek formájában. Szintén új, és költséges jelenségek a nagy összegű tanácsadói szerződések, vagy a cég számlájára írt rendezvények, partyk és kampány-szerű tömeges nyaralások. Ezek az összegek egyenként sem elhanyagolhatóak, összesítve pedig elvihetik az éves bevétel jó részét.
A társaságirányítás körébe sorolhatóak még a különböző felvásárlási és tőzsdei műveletek; ezek kockázata vagy esetleges vesztesége szimplán felbecsülhetetlen.
A drasztikusan magas szolgáltatási díjak útján megszerzett extra bevétel tehát egyszerűen kifolyik a rendszerből: privilegizált csoportok magánvagyonává válik, vagy egyszerűen elveszik.
Kereskedelmi bankok vs. össztársadalmi érdekek
A gazdasági válságjelenségek eszkalálódását követően a bankok drasztikusan szigorítottak a hitelezési politikájukon. Megtartották a különböző jogcímeken beszedett rendellenesen magas szolgáltatási díjakat, csökkentették a hitelkihelyezések volumenét, és minden, a válságjelenségekkel összefüggő többletkiadást és árfolyamveszteséget áthárítottak az ügyfelekre. A koncepció tehát az, hogy a kereskedelmi bankok továbbra is megtartják a világgazdasági pénzbőség idején kiharcolt extra profitmennyiséget; a válsággal kapcsolatos összes terhet pedig áthárítják a társadalom fennmaradó részére.
Tekintettel arra, hogy a banki szféra a társadalom és a gazdaság egyik alrendszere, amely a pénzügyi kapcsolatot hivatott fenntartani a tőkefelesleggel és a tőkehiánnyal rendelkező gazdasági szereplők között, ez a magatartás nem elfogadható. A banki szféra nem egy szuverén jelenség, amely a saját jogán jogosult a létezésre, a működésre és a profit-termelésre. Nem egy önjogú entitás, amely kedve szerint vagy kapcsolatba lép a társadalom többi részével, vagy teljesen elvonul a saját magányába. Az a társadalmi-gazdasági közeg, amely lehetővé teszi a kereskedelmi bankok biztonságos, hatékony és nyereséges működését, az nem egy természetes közeg; hanem az is egy szolgáltatás, amit a társadalom nyújt a bankoknak, és amiért adott esetben ellenszolgáltatást kér.
A kormányzati beavatkozás lehetőségei
A pénzügyi kormányzat nemrég jelezte: szükség esetén jogszabályi úton fogják korlátozni a rendellenesen magas és indokolatlan szolgáltatási díjakat, hogy így csökkenthessék a válság hatására túlterhelt társadalmi csoportok terheit. A Bankszövetség erre azzal reagált, hogy ők márpedig nem hajlandóak részt vállalni a válság okozta veszteségekben, és nem hajlandóak lemondani az extra profitjuk egy részéről. Amennyiben jogszabály tiltja meg meghatározott szolgáltatási díjak alkalmazását, akkor más címen fogják ugyanazt a pénzmennyiséget beszedni. (Vagy akár tuti-ami-tuti alapon még többet is.) Természetesen arról a bankszövetségi álláspontban szó nem esett, hogy mi fog történni akkor, ha a túlfeszített hitelpolitika hatására tömegesen dőlnek be a hitelek, és esetleg maguk a bankok is pénzügyi nehézségek elé néznek.
Ez strucc-politika. Egy kellően határozott kormány ugyanis igenis beszedheti azt a pénzmennyiséget, amit túlzottnak tart. A megfelelő eszköztár a rendelkezésére áll: adók, illetékek, pénzügyi keretszabályok, fogyasztóvédelmi szabályok, társasági jogi vagy tőzsdei szabályok. Egy kereskedelmi bank egy ilyen intézkedés-sorozatra egyféleképpen reagálhat: kivonul a piacról. Ez a lehetőség nyilván elég durva lenne; a valószínűségét azonban csökkenti, hogy ebben az esetben azonnal akad néhány konkurens, aki vígan átvenné a hisztis pénzintézet piaci pozícióit.
A sztrikt törvényi szabályozás alkalmazásán kívül azonban van egy másik lehetőség, ami egy sokkal tisztább és stabilabb megoldást kínálhat. Ez pedig egy gentlemans agreement-alapú megállapodás a pénzügyi kormányzat és a banki érdekképviselet között. A két fél érdekköre ugyanis nem összeegyeztethetetlen. Az állam érdeke a gazdasági válság hatásainak minimalizálása és a gazdaság teljesítőképességének növelése. A banki szféra érdeke tartósan a lehető legmagasabb profit biztosítása. A két érdekkör egyszerre is kielégíthető.
Kérdés, hogy ezt az érintettek időben felismerik-e.
Utolsó hozzászólások