- De hát elnök úr, mi a baj velem?
- Lacikám, tudod az a baj, hogy túl sokat gondolkozol. Nem kellene ennyit normakontrollozni meg véleményt nyilvánítani, ezzel csak lassítanád a kétharmadunk munkáját. Jogászkodjál az egyetemen, ne a Sándor-palotában, jobb lesz az ott neked. Írogassál szép tanulmányokat a nemzetközi magánjogról, elmélkedj a szerződési szabadságról, láthatatlan alkotmányról, de ide most a Pali kell.
- Ki, a Solt Pali?!
- Dehogy is, miket beszélsz Laci, hát a Schmitt Pali! Igaz, Ő leginkább szobagolfozásra és vívásra fogja használni a Sándor-palotát, de legalább aláírja majd a fontosabb dokumentumainkat, oszt ennyi. Néha parolázik majd a nemzetközi sajtó előtt Merkel asszonnyal és Sarkozyvel, de ennél többet nem várunk el tőle.
- Na de hát a köztársaság elnöke őrködik a demokratikus államszervezet működése felett, és...
- Jaj Lacikám, már megint túl komolyan veszed magad. Nem kellene ennyire túllihegni az alkotmányos bötűket. Egy régi dakota mondás is úgy tartja, jobb holnap két malac, mint ma egy erős alkotmány! Ennyi volt, szép volt, köszönjük az eddigi munkádat, megígérjük, a lehető legtisztességesebb alkotmányjogi elbánásban lesz részed. Néhány év múlva meg már úgyis én leszek az elnök.

Amiről eddig csak suttogásokból értesült a sajtó, arról most úgy tűnik, hogy tényleges döntés született. Ha igazak a Népszabadság értesülései, akkor most már majdnem hivatalos, hogy gyorsan véget ér Schmitt Pál országgyűlési elnöki pályafutása. De nem azért, mert a Ház elnökeként nem vált volna be, hanem épp ellenkezőleg, eleve rövid időre szánták, hogy később majd a köztársaság negyedik elnökévé választhassák. Helyét Kövér László veszi át, bár a történet szempontjából mondhatni ez a legkevésbé releváns tény.

1946-????

Akármennyire is bosszantanak a hivatásos rettegők, most nekem is lenne kedvem egy sort sopánkodni azon, hogy mi várható ezzel a lépéssel. A magyar alkotmányjogban viszonylag rövid, ám de mégis, itt-ott azért nagyjából folytonos hagyománya van az elnöki pozíciónak. Hivatalosan az 1946. évi I. törvény, azaz az ideiglenes alkotmánynak nevezett jogszabály vezette be az elnöki tisztséget Magyarországon, bár igaz, az átkos majd ötven éve alatt csak a Népköztársaság Elnöki Tanácsa létezett, amely nagyrészt az Országgyűlés jogait gyakorolta, egyesítve azt a köztársaság elnökének feladatköreivel. 1989-ben hosszú vitákat folytattak arról, hogy a köztársasági elnököt az európai gyakorlattól egyáltalán nem idegen módon közvetlenül válasszák-e, vagy a választás jogát közvetett módon, az Országgyűlés gyakorolja. Az SZDSZ annyira tartott attól, hogy egy Csehszlovákiához hasonló posztkommunista-rendszerváltó megegyezés keretében Pozsgay Imre lesz az elnök, hogy népszavazást kezdeményezett a Fidesz (és a FKGP) támogatásával arról, hogy az elnököt a frissen megalakuló Országgyűlés válassza meg. A kérdés technikailag egyébként arról szólt, hogy az elnököt majd csak az országgyűlési választásokat követően válasszák meg [„Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?”], de mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ne legyen kiegyezés a pártállammal, és hogy majd a kormányalakítás után eldöntik a kérdést megfelelő keretek között, az Országgyűlésben.

A négyigenes népszavazás

Ez utóbbi már történelem: a „négyigenes” népszavazás majdnem a választásokon - végül mégis csak - befutó MDF győzelmébe került. Ők ugyanis úgy vélték, ha az SZDSZ törekvéseit támogatják, azzal közvetlenül magát az SZDSZ-t is kormányra fogják segíteni, éppen ezért a szavazóikat arra buzdították, hogy ne menjenek el szavazni. Az állampolgárok szemében ugyanakkor meglehetősen szimbolikus volt a többi (három) kérdés: kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről, az MSZMP elszámoljon-e a vagyonáról, illetve, hogy feloszlassák-e a Munkásőrséget. Ugyan ki mondana ma nemet ezekre a kérdésekre? Ahogy arra számítani lehetett, az előbb idézett kérdésekben majdnem 99%-ban az igenek győzedelmeskedtek (több mint négymillió szavazattal), de a köztársasági elnökről szóló kérdés majdnem elbukott, mindössze hatezer szavazaton múlott, hogy a nemek győzedelmeskedjenek (2 millió 151 ezer és 2 millió 145 ezer). Ebből a rövid összefoglalásból is látható, hogy a köztársasági elnök személye mennyire átpolitizált téma volt már 1989-ben is, és hogy mennyire nem meglepő, hogy ma is mekkora indulatok szítására képes. Persze ma már senki nem emlékszik arra, hogy mennyire kevesen múlott, hogy Pozsgayt 1990 januárjában elnökké válasszák, és hogy mennyire a politikai játszmákon állott az is, hogy közvetlenül az állampolgárok mondják ki, ki legyen az elnök.

A kettős arculat

Később egyébként egy újabb, ámde érvénytelen, alig 14%-os részvételű népszavazást is tartottak az elnök közvetlen választásáról („Kívánja-e Ön, hogy a köztársasági elnököt közvetlen módon válasszák meg?”), és ezzel nagyjából le is zárult a közvetlen-közvetett kérdésről szóló vita a magyar közjogban. A kérdés ugyanis okafogyottá vált, az 1990. évi XL. törvénnyel megkötött Antall-Tölgyessy-paktum ugyanis alkotmányos szintre emelte, hogy az elnököt az Országgyűlés választja, mégpedig főszabály szerint kétharmados többséggel. A paktum több fontos elemet tartalmazott még, amelyekre most az iromány keretei miatt inkább nem térnék ki, de a lényeg, hogy ez az ellenzéki (így az erős SZDSZ-es) érdekeket és lehetőségeket erősítette meg az Országgyűlésben. Az SZDSZ kompromisszumot erőszakolt ki a kormányzó kisgazda-[keresztény]demokrata kormányból, s így választották meg Göncz Árpádot is köztársasági elnökké, két ízben. Az elnök jogköreit mindazonáltal meglehetősen szűk körben határozták meg, mivel az 1990-es álláspont szerint pont ez tette volna kétpólusúvá a demokráciánkat: a kormányrudat az MDF, az elnöki pozíciót pedig az SZDSZ „birtokolta”.

Az elnöki gyakorlat kritikája

Az utóbbi években azonban (főleg a balatonőszödi események miatt) meglehetősen éles kritikák fogalmazódtak meg az elnöki pozícióval kapcsolatban. Bár már Göncznek is súlyos túlkapásai voltak saját hivatala gyakorlása tekintetében (például, hogy kötelessége ellenére sem írta alá a Hankiss Elemért és Gombár Csabát eltávolító törvényt), az elnöki poszt nyilvánvaló gyengeségének felismerése Mádl Ferenccel kezdődött meg. Sokak szerint ugyanis Mádl szótlanul tűrte a Medgyessy-féle „D-209-es” bizalmi botrányt, ráadásul elnöknek hihetetlenül gyenge és jelentéktelen volt, ami nem is csoda, hiszen Mádl maga is egy politikai alku részeként vált elnökké 2000-ben. Orbán akkor Torgyánt megkerülve – kétségkívül nagyon okos trükkel – egy volt kisgazdát, Mádl Ferencet ültette az elnöki székbe. S ez abból a szempontból, hogy Torgyán nem lett elnök nagy eredmény, sőt, a frakció is elfogadta, így Orbán két legyet üthetett egy csapásra, más szempontból személye és munkássága már vitathatóbb volt. Ugyanis Mádl sem hozott fordulatot az elnöki pozícióban, amire egyrészt az Alkotmányból fakadóan képtelen volt, másrészt pedig mert nem volt olyan akaratú és tekintélyű elnök, mint amilyet a Fidesz kényes-kénytelen volt 2005-ben elnökké választatni.

"Olyan kérdés, amiről meg lehetne, és meg is kellene kérdezni az embereket, függetlenül attól, hogy a köztársasági elnököt egyébként a parlamenti képviselők választják."

Ezt mondta Orbán Viktor, 2005-ben. Akkor, ugyanis a nemzeti együttműködés nyitányaként aláírásgyűjtést kezdeményezett a Fidesz arról, hogy ki legyen a köztársasági elnök. Az aláírások nagy számban Sólyom Lászlót, az Alkotmánybíróság első elnökét támogatták, ráadásul vele szemben az akkori országgyűlési többség sem volt képes ésszerű ellenérveket, kifogásokat felsorolni. Az MSZP bevetette ugyan a szintén jogász végzettségű Szili Katalint, de az SZDSZ kihátrálása, és néhány megfűzött (és hasfájós) MDF-es miatt, mindössze három szavazattal, de alulmaradt Sólyommal szemben, aki ráadásul az akkori ellenzék jelöltje volt. Ez volt az első nagy ütés az MSZP-SZDSZ együttműködésnek, sokak szerint ez alapozta meg a későbbi elmérgesedett viszonyukat is. Ez persze a végeredmény szempontjából érdektelen, Sólyom lett az elnök, és ezzel a Fidesz is presztízsnövekedést könyvelhetett el: demokratikus eszközökkel, ellenzéki szerepből képesek voltak az MSZP akaratát leküzdeni.

A felemás madár

Sólyom Lászlóról a népnyelv sokfélét mond. Talán az egyik legviccesebb az a mondás, hogy „nekünk egy sólyomnak álcázott verebünk van”, ez a jobboldalról elindult kritika Sólyom „döntésképtelenségét”, „impotenciáját” kritizálta. Sokan ugyanis Sólyomtól az elnöki pozíció határainak kitágítását várták, azt, amit az Alkotmánybíróság első elnökeként, történelmi fontosságú határozataiban véghezvitt. Ezekre a kritikákra viszont nem lehet mást mondani, mint hogy teljességgel alaptalanok: egy olyan mérsékelt pozitivista jogász számára, mint amilyen Sólyom, az elnöki pozíciók gönczi értelemben vett tágítása teljességgel elképzelhetetlen volt. Épp ellenkezőleg gondolta, a meglévő eszközök tárházával próbált változást és eredményeket előcsikarni a hazai politikából. Hol kevesebb, hol több sikerrel: nevéhez köthető, hogy az ún. előzetes normakontroll eszközét ő alkalmazta a legtöbbször a rendszerváltás óta (majdnem tizenöt alkalommal), iránymutatásait pedig az Alkotmánybíróság az esetek döntő többségében meg is fogadta. Ezzel Sólyom súlyosan jog- és alkotmánysértő törvényektől mentette meg az országot, amely ugyan az átlagos állampolgár számára nem tűnik fontosnak, a jogállamiság garanciái szempontjából mégis az. Sólyom eszköztárának a legszélesebb kihasználásával mondott nemet a szólásszabadság korlátozási kísérleteinek (gyűlöletbeszéd törvények), de a saját szívügyét, a készülő (szakmailag alkalmatlan) polgári kódexet is a lehető legjobb módon próbálta megakasztani, melynek végül tényleg a hatályon kívül helyezés lett az eredménye. Sólyom eredményesen küzdött a Zengőn emelt radar ellen, és a politikába – a Védegylet támogatásából fakadóan – belökte a zöld-témát. Az ő közreműködése is kellett például ahhoz, hogy az Országgyűlés „zöld” ombudsmant válasszon 2007-ben. Idáig tehát nagyon is pozitív az elnöki mérleg.

Sikertelen kommunikáció

Sólyom hivatali ideje alatt végig megpróbálta megőrizni szuverenitását. Hiába násztáncolt neki a Fidesz több alkalommal, éles kritikákkal illette az ellenzéket a kordonbontások miatt, de az MSZP-t sem kímélte beszédeiben. Sokaknak ugyanakkor nagyon fájt, hogy Sólyom az őszödi-beszédkor kialakult feszültségre napokig nem reagált. Az eddigi jogszokás az volt, hogy az elnökök konzultáltak a kormánnyal és az országgyűléssel a közjogi funkciók választása során, ezzel a gyakorlattal Sólyom szakított. Sőt, az Országgyűlés ülésein sem vett részt soha, ezzel is jelezvén, hogy individuum, és személyében eltökélt szándékú elnök lakozik. Ez ugyanakkor megnehezítette az életét, hiszen „erőből” sosem sikerült a jelöltjeit megválasztani, gondoljunk csak az ombudsmanokra és a Legfelsőbb Bíróság elnökére. Ez utóbbinál azonban volt egy kisebb eredménye: sikeresen beijesztette az egész parlamentet azzal, hogy Havasiné Orbán Máriát választja meg erre a tisztségre, aminek hallatán gyorsan mégis megválasztották az addig alkalmatlannak gondolt Bakát elnöknek. Sólyom tehát összességében felemás, sokszor vitatható és eredménytelen kommunikációt alkalmazott, amivel valóságosan tényleg tágította az elnöki jogköröket, de túl sok érdemet ebből nem lehetne levonni.

Mi a baj Sólyommal?

Ezeket végignézve ki is derül, hogy a Fidesz miért nem akarja Sólyomot tovább elnöknek. Az egyik nagyon egyszerű oka, hogy Sólyom túl konok, és túlságosan „ellenzéki” abban az értelemben, hogy kegyetlenül és könyörtelenül megvétózza a rossz törvényeket. Sőt, ezeknek hangot is ad, és tekintélye miatt az Ab. is hallgat rá. A másik ok, pedig hogy Orbán teljesen új Alkotmányt és államszervezetet szeretne: elnöki rendszerrel. Ehhez viszont egy olyan ember kell mint ami 1990-ben Szűrös Mátyás volt. Egy ideiglenes személy, aki végigvezeti az átmenetet. Erre Sólyom nem alkalmas, mivel pozitivista szemlélete miatt védi azt az Alkotmányt, amelyet önmaga is közvetlenül fejleszteni kívánt az Alkotmánybíróság élén a kilencvenes években. Tehát egyrészt a Fidesz indoka, hogy nem kell egy erős és vétós személy (közeledik a három csapás, a lex Répássy 2.0, és egy rakás törvény), aki akadályozza a „reformokat” (vagy alkotmányjogi értelemben: deformokat), de másrészt pedig Sólyomot sem akarják olyan helyzetbe kényszeríteni, ahol egy félelnöki rendszert kell a világra segítenie. A dolog tehát nem egyoldalú, sok-sok részből áll össze. Bár tény, úgy látszik Orbánéknak a fejükbe szállt a kétharmad, és ez egyáltalán nem jó előjel. Sólyom Lászlót ugyanis lehet szeretni, nem szeretni: de hogy személye megkerülhetetlen a hazai közjogban, az teljesen világos és vitathatatlan.

(Itt pedig, ezúton is köszönteném a Regnum olvasóit. Személyemben egy új szerkesztővel bővült az oldal profilja, remélem a jövőben sok hasznos poszttal tudom segíteni az oldal fejlődését.)