A külpolitika régen oly fontos területe ma egyfajta elpuhult csökevény lett, ami többnyire nevetséges megnyilvánulásaival tűnik fel. Érdemes lenne átgondolni a terület súlyát, és ideje lenne központilag szembe nézni Trianonnal és a magyar múlt (idáig) mesterséges fehér foltjaival...
Magyarországra leszűkítve, a konzervatív köztársasági formában, a külpolitika fontos helyet foglal el. Az Európai Unióval való szerződés felülvizsgálata lenne az elsődleges feladat. Ez a tagságot nem érintené, illetve csak annyiban, hogy szünetelne a tagság a felülvizsgálat idejére. Ez sokáig nem tartana, mindössze egy hónap alatt be lehetne fejezni, amennyiben az apróbb változtatásokra nyitott lenne a másik fél. A változtatások főbb vonala a minőségi kvóta megállapítása lenne az élelmiszerek tekintetében, valamint a magyar mezőgazdaság támogatásának megnövelése.
Ezen kívül a külügyminisztérium kilépne jelenlegi, erőtlen szerepéből, és arra szentelné figyelmét, ami egyik legfontosabb feladata lenne: a külföldön élő magyarok feltétlen védelmére. Különös figyelmet szentelne a trianoni határokon kívül, a Kárpát-medencében élő magyarokra. Az őket érő atrocitásokat követően nem holmi udvarias kérdezősködést valósítana meg, hanem kielégítő intézkedés elmaradása esetére valós retorziókat helyezne kilátásba. (Itt persze nem arra kell gondolni, hogy gördülnek a magyar tankok át a határon... :-D) Gazdasági, diplomáciai eszközökkel torolná meg az ilyen mulasztásokat, esetleg pimasz reagálásait az adott országnak (pl.: nagykövet visszahívása, gazdasági tevékenység beszűkítése, megszűntetése, stb...).
Ami még fontos pontja lenne a hivatalos magyar politikának, és némiképp a külügyet is érintené: a trianoni békediktátum nem lenne többé tabu, amiről szégyen szemre maximum sörözés, kirándulás alkalmával emlékezhetnek meg az emberek, szorongva, hogy nem hallja-e őket valaki meg, aki szerint ez ciki... Nem a revíziós politikát kellene feleveníteni, ezt leszögezném, de az sem megoldás, hogy jóformán agyon van hallgatva a téma. A szélsőségek kezelése nem lehet sikeres, ha nem beszéljük meg a problémák forrását, ezért úgy gondolom nem a "kopaszok" szaporodását eredményezné ez az intézkedés, hanem a jobb társadalmi megértés által éppen a csökkenésüket. Június 4-e pedig nemzeti gyásznap lenne (ünnepnapot elég ciki lett volna írni...), ahol központilag megemlékeznének az eseményekről. Az állami megemlékezések léte azt is lehetővé tenné, hogy rendbontás, nem kívánatos beszédek nélkül lehessen ezt a napot megtartani.
Nemzeti hagyományaink terén amit a legégetőbbnének találok, az a két háború közötti időszak igazságos megítélése, feldolgozása lenne, ami még mindig csak az "underground" történelmi irodalomban történt meg, Horthy Miklóst például nyilvánosan még nem mentesítették a kommunista diktatúrában rá aggatott, velejéig hamis vádak alól. Ismét megjegyezném, hogy nem "mindenkit" szeretnék validáltatni abból az időszakból, például Werth Henrik se az a személy, de Horthy Miklós, Horthy István, Klebelsberg Kunó, Bethlen István, Teleki Pál, Apponyi Albert, Ujszászy István, Kállay Miklós, Bárdossy László beletartozna. Őket a valósan megillető helyre kéne tenni, mindenkinek érdemeit, hibáit ugyanolyan mérleggel mérve, és ennek tükrében közterületek elnevezésével visszahozni a magyar közgondolkodásba.
Utolsó hozzászólások