Kicsit kellemetlenül érzem magam! Az eszdéesz verbális lövetése mindig is a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott – kevés dolog fogható ahhoz, mint amikor az ember egy-egy, a szokásosnál is álszentebb hipokrita megnyilvánulás kapcsán elővontathatja a hadtápbázisról a retorikai nehéztüzérséget, kattanásig töltheti a lövegeket, majd olyan mélységi zárótüzet irányíthat a szélsőliberális állásokra, amitől még a Horthy alatt Kassára bevonuló tüzértiszt dédnagyapa is megnyalná a tíz ujját. A probléma ott van, hogy amíg én köszönöm szépen jól vagyok, és továbbra is hozom a formámat; addig kedvenc lövöldei célpontom láthatóan erősen erodálódott állapotban van. Legalábbis ez a roskadozó kékes-színű valami, amire azt írták, hogy „SZDSZ”, nagyon nem hasonlít arra a nagypofájú, túlmozgásos hiperegoista társaságra, ami két hónapja még lendületből osztotta az egyre fokozódóan náculó magyarság egekbe szökő fasizmusát.
Az ember már szinte megsajnálja őket… Szinte.
Operation Tartuffe
Három hónapja az MTI ügyeletes szerkesztője valószínűleg még lefordult volna a székéről a hír hallatán: az SZDSZ küldöttgyűlése a Himnusz eléneklésével kezdte meg ülését. Méginkább megdöbbentő, hogy nem egy egyszeri „balesetről” van szó. Közel tizenhét éven keresztül a Szabad Demokraták Szövetsége minden, a nemzeti identitáshoz köthető kérdésre az „ÍÍíííííííííííííííí, ez magggyaaaar, fúúúúúúúúj!!!!” felvisításával reagált. Mindezidáig még a legalapvetőbb alkotmányos jogok védelmével is hajlandóak voltak szembemenni, ha ez a mindközönségesen „magyarkodásnak” nevezett szellemiség ellen irányult. Így visszatekintve egyenesen megdöbbentőnek tartom, hogy Magyar Bálint nem változtatott nevet, tekintve, hogy családneve súlyosan irredenta és látens módon fasisztoid jelenségekre utal.
Most meg Weinek Leonárd ex-elnökjelölt ex-eszdéeszes (nemsokára ex-)polgármester bejelenti, hogy a nemzeti liberalizmus az új csapásirány, Kóka János látványosan foglalkozni kezd a határon túli magyarok ügyével, a küldöttgyűlés meg Himnuszt énekel. Hogy ennek jelentéstartalma van. Hát nincs! Sorry, de ezt tizenhét év után nem vesszük be. Nincs hírértéke! Ez a párt már tehet bármit, mondhat bármit, énekelhet bármit! Ha a küldöttgyűlés a Székely himnuszt énekli el az ülés elején, ha Kóka János a Rákóczi induló dallamára vonul be a terembe (bár mostanság egyesek az Erikát, vagy a Horst Wessel Liedet tartják adekváltnak), majd a Götterdaemmerung zenei aláfestésével jelenti be a lemondását, ha a küldöttek a Radetzky induló dallamára mennének ki a büfébe, és az Erdély-induló jelezné a szünet végét ; ez a társaság akkor is az marad, ami.
Bourbonok minden mennyiségben
Nagy ívet zár be az SZDSZ-es dinoszauruszok politikai helyzetértékelési képessége a rendszerváltás fénykorától kezdve a jelenkor mocsaráig. Mert lássuk be: Machiavelli kormányzati praktikáitól Talleyrand villámgyors politikai reakcióin át eljutni XVIII. Lajosig, hogy húsz éven át nem felejtett semmit és nem tanult semmit, nem túl üdvös teljesítmény. (Lajos legalábbis keményen megszívta.)
Mégha Fodor, Retkes és a küldöttek többsége látja, hogy ez az irány nagyon gáz, sok pártbeli fejes ezt nem látja, vagy nem akarja látni. Az alig hatvan-ezresre apadt szavazóbázis jelentésértéke ugyanis egyértelmű: a magyar társadalom – inkluzíve annak betonliberális szegmense – nem kér a szabad demokratákból. Nem kér a sztratoszféráig emelkedő, elvont, valóságellenes dogmákból, nem kér a NASA-szintű autópálya-költségekből, nem kér a nettó hazugságokból, nem kér a fajtiszta magyarellenességből és nem kér a korrupcióból. Az SZDSZ régi prominensei ezt nem tudják, vagy nem hajlandóak megérteni. Díszpéldányuk, Kóka János odáig ment el, hogy a párt legfőbb döntéshozó gyűlésének többségi, és hangos ovációval kísért felszólítása ellenére sem méltóztatik lemondani pozíciójáról. Úgy gondolta, hogy mivel (szerinte) a frakció a párt utolsó működőképes szervezete, rá ez a felszólítás nem vonatkozik. Ennél egyértelműbb pedig már csak Horn Gábor lehetne, a maga biedermeyer irodalmi stílusában:
„Nem azt mondták Jani! Hanem azt, hogy menj a picsába, valljuk be!”
Der Untergang
A párttá alakulástól egészen mostanáig a szabad demokraták túlélésének egyik alapvető tényezője volt, hogy minden belső nézetkülönbség ellenére soha nem került sor intézményes szakításra, a párt integritása soha nem került veszélybe. Ennek a paradigmának láthatóan vége. Ott, ahol a frakcióvezető látványosan tesz a küldöttgyűlés akaratára, ott, ahol Pető Iván virágnyelven, de a jó édes anyjába küldi el a pártelnököt, ott már pártot nem lehet működtetni.
Azt mondják: „Két liberális, három vélemény.”
Vélemények vannak.
Liberálisok nincsenek.
Utolsó hozzászólások