Másfél hónappal az önkormányzati választásokat követően, a 2011. évi költségvetés parlamenti vitájának kezdetét követően elmondható, hogy az idei két választást körülölelő lázas politikai időszak véget ért – megkezdődött a magyar belpolitika normális „üzemi” működése. Előreláthatólag hosszú nyugalmi időszaknak nézünk elébe. A 2014. évi országgyűlési és önkormányzati választásokig, illetve a szintén erre az évre eső európai parlamenti választásokig – egy esetleges népszavazást leszámítva – nem lesz olyan országos megmérettetés, ami tényleges és valós képet ad a pártok támogatottságáról. Következik tehát három és fél nyugodt év – kérdés hogy ki mire akarja és mire tudja ezt felhasználni.
Narancs mennyország
A Fidesz a fénykorát éli – a pártszövetség a 2010. év abszolút győztese. A tavaszi kétharmados támogatottságát képes volt októberig megőrizni; demonstrálva, hogy az áprilisi szavazótábora nem egy ad-hoc politikai képződmény, hanem (legalábbis mostanáig) tartós társadalmi támogatottságot testesít meg.
Az elnyert mandátumoknál és a támogatottság százalékpontjainál azonban sokkal fontosabb, hogy tavasz óta lényegében a Fidesz-KDNP tematizálja a magyar belpolitikát. A balliberális kormányzás hőskorának baloldali média- és vélemény-dominanciája a múlté. Néhány krákogó hangvételű külföldi publicisztikát vagy erőtlen chartás megmozdulást leszámítva a közbeszéd arról szól, amit a kormánypárt feltálal a közvéleménynek. A kormányzati szektor átalakítását követően ezek az aktualitások jellemzően a gazdaságpolitika érdemi reformjával kapcsolatos események: a bank- és a válságadó bevezetése, a nyugdíjrendszer átalakítása, vagy a 98%-os különadó „alkotmányos” minőségének kicsit kétes értékű biztosítása.
Ugyanakkor a legutóbbi húzásával, az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésével a Fidesz szembetalálta magát azzal a határvonallal, hogy meddig is terjed a kétharmados felhatalmazottsága. Természetesen a kormánypártnak megvan a közjogi lehetősége, hogy az alkotmányos rendszert tetszőlegesen módosíthassa – akár egy új Alkotmányt is hatályba léptethet, ahogy ezt tervezi is. Viszont a Fidesznek szembesülnie kell azzal, hogy a közjog biztosította mozgásterén belül nem mehet el akármeddig. Az alkotmánybírósági normakontroll szűkítése volt az első olyan kormányzati döntés, ami érdemi vitát váltott ki – nem csak a Fidesz monumentális szavazóbázisán belül, hanem a szűken értelmezett jobboldalon belül is.
MSZP – Az ólomsúly
A kormányoldal dinamikájával ellentétben a szocialisták lényegében befagytak az áprilisi pozíciójukba. Az MSZP háza táján – az örökösen bugyborékoló belső mozgásokat leszámítva – nem történt semmi. A tavaszi választási vereséget követően minden lehetőségük meg lett volna, hogy feldolgozzák a bukásuk okait, és őszre valami újdonsággal rukkoljanak elő – nem éltek a lehetőséggel. Az október eleji önkormányzati kudarc után ez a lehetőség rosszabb feltételekkel, bár továbbra is fennáll – de megint csak nem éltek vele. Szanyi Tibor minden igyekezete ellenére, hogy pártját fiatalosnak és szexinek láttassa, az MSZP ma is ugyanazt a képet mutatja, mint idén februárban: inkább tűnik impotensnek, mint vonzónak. Azaz semmit sem tudtak változtatni a róluk kialakult képen.
Az MSZP háza táján az egyetlen dinamikus tényező Gyurcsány Ferenc – azonban a volt kormányfő vibrálása nem mozgatóerő, sokkal inkább közvetlen életveszély a szocialisták számára. Egyelőre nem lehet tudni, hogy Gyurcsány a „89-es demokraták” pártját az MSZP alatt, felett, mellett vagy akár a helyett kívánja megszervezni – bár élek a gyanúval, ezt Gyurcsány még önmaga sem tudja igazán. A volt kormányfő és a volt kormánypárt viszonya nagyban hajaz a „se veled, se nélküled” kapcsolatra. Együtt nem tudnak sokáig létezni; Balogh András egy régi igazságot mondott ki azzal, hogy a gyurcsányizmus tévút és zsákutca a baloldal számára. Gyurcsány nélkül viszont az MSZP-ben nincs erő a változtatásra. Mesterházy féléves aktív semmittevése megmutatta, hogy mindössze két dolog távolíthatja el a levitézlett hatalmasságokat a pártból: az előzetes letartóztatás vagy az öregkori végelgyengülés. De ugyanilyen életképtelen Gyurcsány is az MSZP nélkül. A gyurcsányizmusnak szüksége van egy gazdatestre – legyen az a Magyar Szocialista Párt vagy a Magyar Köztársaság – mert önmagában a vég nélküli handabandázással meg a baloldalról írt kib…ott jó könyvekkel nem lehet a semmiből életképes politikai erőteret létrehozni. Ha összegyűjtik az összes unatkozó exmunkásőr nyugdíjast egy újlipótvárosi sátorban, akkor sem.
A szomszéd nője néha zöldebb
Az LMP van talán a legkényelmetlenebb helyzetben. A „más” politikát kínáló párt ugyanis fél év parlamenti jelenlét és egy önkormányzati választás után sem tudja igazán definiálni, hogy miben is testesül meg a politikai mássága. Schiffer András ugyan komolyan kitesz magáért, hogy mérsékelt centrista alapon, a jogállamiság védelmének deklarálásával nekimenjen a Fidesz egy-egy durvább reformjavaslatának, de ezzel az LMP sokkal inkább tűnik az elavult rendszerváltás-kori közjogi rendszer őrének, mint rendszer-kritikus pártnak.
Üresjárat
Más okokból, de hasonlóan kényelmetlen a Jobbik helyzete is. Novák Előd és Gaudi-Nagy Tamás minden igyekezete ellenére a radikális jobboldal máig nem tudott a korábbi parlamenten kívüli politikájával azonos erősségű parlamenten belüli politikát kialakítani. A Fidesz lépésről lépésre lényegében sorra megvalósította a Jobbik értékelhető javaslatait – kezdve a szimbolikus jelentőségű döntésekkel, mint a kettős állampolgárság átalakítása, vagy a 2006-os jogsértések kezelése, egészen az olyan „radikális változást” megtestesítő gazdaságpolitikai átalakításokig, mint a költségvetés gatyába rázása, vagy a magán-nyugdíjpénztári rendszer drasztikus megnyirbálása. A Károlyi-szobornál rendezett tüntetés pedig csak sovány pótcselekvés lehet egy radikális rendszerkritikus párt számára.
Utolsó hozzászólások