Ha már Putyinék belejöttek, hogy a jelenben úgy hajlítsák a valóságot, hogy magyarázatot adjon egy több százezer ember életét követelő hódító hadjáratnak, gondolták ideje a múltat is újra festeni: 56 újra CIA által szított fasiszta polgárháborúvá lett. (De aztán elmúlt.) 

Az új orosz történelemkönyvek apropóján eszembe jutott a régi vita: milyen a hazafias történelem? Mivel kell megtömni a diák fejét, hogy jó szolgálatot tegyen az államnak? 

Tennék egy bátor kijelentést: a hazafias oktatás az, ami igazat tanít, és ami igazat tanít az hazafias oktatás. 
De ha ez ilyen triviális, miért tér el ennyire radikálisan a szakemberek értelmezése?
A válasz ott van a definícióban: mert hazudnak. 

Haladjunk végig, sorra kizárva ezeket a füllentéseket, és nézzük meg mi marad a végén! 

Állam = nemzet

Ismerős manipuláció. Az állam, a kormány, esetleg egy másik hatalmi ág érdekét feleltetjük meg nemzeti érdeknek, noha ezek még nemzetállam esetén sem esnek egybe. A legtöbb nemzet nagyon jól elvan egy rezsimváltás után is anélkül, hogy a hatalomhoz(, természetesen nemzeti érdekből) ragaszkodók kiirtanák a nép negyedét egy véres polgárháborúban és egy évszázadra taccsra tennék a gazdaságot. Sokszor természetesen lehetetlen igazságot tenni egy ilyen konfliktusban, egyik fél se fekete vagy fehér, de az alapelvet akkor is jó mindig észben tartani!

Kinek volt igaza? Rákócziék kurucainak vagy a Habsburg uralkodók labancainak? 
Mi van, ha mindkettőnek és egyiknek sem egyszerre, de mindkét fél benne volt, hogy önös érdekből égessék fel a koncot? Az állami propaganda persze dicsőséges szabadságharcról beszél, véres polgárháború helyett, de ez borzasztóan távol áll a tudományos konszenzustól. Többek lettünk ezzel? 

Kritikus progresszió

Látszólag ők azok, akik nem esnek bele az előző csapdába. Nem költenek hősi eposzt az uralkodó osztályok védelmére, de valójában itt is a nemzetfogalommal való manipulációról van szó. A progresszív nem a saját új, kialakulandó nemzetével kritikus, hanem az ónemzettel. Önmagában azzal, hogy a progresszív egy másfajta közösségben hisz, nincs semmi gond. A nemzet változik folyamatosan, nem ugyanazt jelenti az évszázadok(, de akár az évtizedek) során. A probléma a hazugsággal van, és a hazugsággal alátámasztott felsőbbrendűség-érzettel van. A XIX. századi progresszió nem a feudális nemzethez volt lojális(, korona-király-nemesség-klérus), hanem az etnikai-kultúrális nemzethez, az úgymond néphez. A XX századi progresszív nem a néphez/fajhoz volt lojális, hanem az osztályhoz, a forradalomhoz, a progresszió eszméjéhez magához. 

Ezért is van, hogy a magyarországi baloldali történészeknek sose okozott gondot a magyar nemzet/állam/kormányok bűneire rávilágítania, de valahogy a progresszió kritikájával sokkal nehezebben boldogultak. 
Szó nincs arról, hogy a sajátjaimmal szigorúbb vagyok, pont azért mert szeretem őket! Valójában ugyanúgy egy agenda szolgálatában áll a történelem, mint az előző pontban. A cél az ónemzet beleugrasztása egy fölösleges konfliktusba vagy ennek híján eltemetni a melankóliába.

Miért ne beszélhetnénk őszintén arról, hogy a nemzetfogalom állandóan változik, és ebbe aligha van közvetlen beleszólásunk? Se pro, se kontra. Több lett a baloldal azzal, hogy hősnek hazudja Károlyi Mihályt? Nem lenne jobb a progressziót valóságra építeni mítoszok helyett? 

Áldozatkultusz

Végre egy szekértáborokon túlnyúló önsorsrontás! Az áldozati státusz fix, csak azon kell egymásnak esni, hogy ez éppen miből következik. Kell is, a konfliktus végeztével ugyanis fel kéne tenni a kérdést: Ugyan mit is nyertünk az egésszel?  

Semmit. Az áldozati olimpia negatív összegű játszma, ahol mindenki veszít, különösen akkor ha nyer.
Az áldozatiság lényege ugyanis a passzivitás. Ami történt, nem lehetett előre látni, nem lehetett befolyásolni és utólag se lehet megjavítani, hiszen akkor megszűnne a státuszunk. Amit tenni lehet, hogy nagyon rosszul érezzük magunkat a történtek miatt.

Áldozatai vagyunk Mohácsnak, a Habsburgoknak, Trianonnak, náciknak és szovjeteknek, 56nak a rendszerváltásnak és a NER-nek is. Vagy Sorosnak. Nem próbálunk meg ok-okozati narratívát keresni, bőven jó az, hogy a többiek rohadékok és ezért szívunk. 

Mikor vizsgáljuk meg, hogy a csehek miért ellenünk háborúztak Fehérhegy után először? (Nyertek is.) Hogy a románok két világháború alatt ötször váltottak oldalt, hogy a "fináléra" jóval előttünk végezzenek? Hogyan hibáztathatjuk még mindig a franciákat Trianonért, amikor a történelemben bizony a Vea Victis a fő szabály, ahelyett hogy azon gondolkodunk, hogy hogyan sikerült kiütnünk magunkat, mire az igazi buli elkezdődött? Hogyan lehetett a magyar tisztikar hűséges a náci németekhez a doni katasztrófa és a 44 márciusi megszállás ellenére? 

Igazság és vita

A történelemben sose lehet tutit mondani, az egész jobb esetben extrapoláció, rosszabb esetben kötészet. Ennek ellenére azt gondolom a rosszindulatú és/vagy ostoba ferdítések mellőzésével már sokat lendítenénk az ügyön. Nem kell egyetértenünk, nem kell tudnunk az igazságot, elég őszintén vitatkoznunk és törekednünk rá, hogy minél közelebb kerüljünk hozzá. 

Fából vaskarikának tűnik azt javasolni, hogy az állam (értsd: domináns politikai közeg) által képzett történészek és tanárok törjék meg a láncot és a nemzetet(, higgyenek is bármilyen közösségben-eszmében) szolgálják, de az igazság az, hogy éppen egy olyan korban élünk, amikor nincs bakancs a torkukon és aranykalitka se szorítja őket. Éppenséggel szabadok is lehetnek. 300 nettót kockáztatnak legrosszabb esetben. Esetleg a kápó státuszt, ami Nyugaton már érik...