Láthatóan véget ért a nemzetközi haditengerészeti erők elnéző türelme az Indiai-óceánon, a szomáliai kalózokkal folytatott harcok során. Három héttel az amerikai Phillips kapitány kiszabadítását követően most egy portugál hadihajó vitt be egy találatot.
A szomáliai kalózok megközelítőleg két éve jelentenek komoly, és egyre komolyabb fenyegetést a nemzetközi tengeri kereskedelem számára – nemcsak Szomália partjainál, hanem az Indiai-óceán nagy részén. A kalózkodás táptalaját az országban tizennyolc éven tartó exlex állapotok biztosítják, amelyet csak néha szakít meg egy-egy fundamentalista hatalomátvétel, vagy etióp katonai invázió. Mivel a központi kormány hatalma az ország jó részén közröhej tárgya, a kalózkodásra szakosodott vállalkozó kedvű szomáliaiaknak minden lehetőségük adott volt, hogy néhány kikötőben megfelelő bázisokat alakítsanak ki.
Az eredetileg csak a parti vizekre korlátozott akcióikat nagyjából két éve kiterjesztették az óceán távolabbi területeire is. Ezzel már a Szuezi-csatornán áthaladó nemzetközi kereskedelmi útvonalat veszélyeztetik, így a kalózok egy félig elfelejtett, unalmas harmadik világbeli problémából hamar elsőrangú nemzetközi krízissé léptek elő. Mindezidáig a nemzetközi kereskedelem fenntartásában érdekelt hatalmak és nemzetközi szervezetek reakciója kiábrándító volt. A kalózok úgy térítettek el többezer tonnás teherhajókat, hatalmas tankhajókat és high-tech luxus jachtokat, hogy a fegyverzetük néhány gépfegyver és rakétavető volt, a járműveik pedig olyan lerobbant halászcsónakok és gumicsónakok, amivel én még a Balatonra sem mennék ki.
A zsákmány és a túszok elrejtésével láthatóan keveset vesződtek. A túszokat komolyabb biztonsági intézkedések nélkül a kikötői bázisaikon tartották, a hajókkal meg egyszerűen lehorgonyoztak. Tekintettel arra, hogy Szomália kikötői infrastruktúrája és kereskedelmi flottája nem olyan, amit sokáig lehetne nézegetni, lényegében teljes biztonsággal meg lehetett határozni, hogy hol tartják az elrabolt javakat.
A nemzetközi erők fellépését gátolta a fegyveres erőknek adott felhatalmazások korlátozása, a túszok kivégzésétől való félelem, és a félreértelmezett nemzetközi jogi rendelkezések mindenkit lebénító hatása. A kalózok így lényegében minden korlátozás nélkül garázdálkodhattak. A nemzetközi kereskedelmi hajózásnak pedig olyan élményben volt része, amit az indonéz kalózcsapatok szétverése óta nem tapasztalhattak: a szállítmányok célba juttatása olyanná lett, mint a tenyérjóslás: vagy bejön, vagy nem.
Ezen a kétségbeejtő helyzeten változtatott a US Navy Bainbridge rombolója. A Maersk Alabama elrabolt kapitányát, Richard Phillipset rajtaütéssel kiszabadították, három túszejtőt lelőttek, negyedik társukat, aki az amerikai hadihajóra ment át tárgyalni (!!!) őrizetbe vették. Néhány nappal később francia kommandósok végeztek két további kalózzal egy jacht kiszabadítása során.
Tegnap egy kalózcsapat kísérelte meg a norvég Kition szállítóhajó elrablását. A NATO-kötelékbe tartozó portugál Corte-Real hadihajó a támadást visszaverte, a 19 fős kalózbandát elfogta.
Kérdés: miért van hírértéke annak, hogy a nemzetközi haditengerészeti erők képesek garantálni egy elsődleges kereskedelmi útvonal biztonságát? Miért csak két évvel a válság eszkalálódását követően kapcsolnak az Indiai-óceán térségében érdekelt országok? Sir Francis Drake óta nem dívik a kalózkodás állami támogatása, és ezek nem is Dönitz admirális tengeralattjárói. Hogy nem volt képes a világ haditengerészeti erőkkel ellátott része eredményesen fellépni egy maroknyi kézifegyverekkel felszerelt bandita ellen?
Amennyiben a „szabad világ” valóban komolyan gondolja a nemzetközi terrorizmus felszámolását, ilyen válsághelyzeteket egyszerűen nem engedhet meg magának. Ebben a konfliktusban ugyanis a terrorizmus nem láthatatlan, nem bújik el. Féltucat unszimpatikus alak néhány gépfegyverrel egy gumicsónakban egy nagy kék paca közepén. Annyira nem lehet nehéz őket megtalálni! Vagy eltalálni!
Utolsó hozzászólások