A Mandiner és a Konzervatórium szervezésében szombaton került megrendezésre a 3. Konzílium találkozó a nemzeti összetartozás és a határon túli magyarsággal való kapcsolat témájában; amelyen szerény személyemmel - mint a szerkesztőségünk 25%-a - az Archiregnum is képviseltette magát. A három meghívott vendég: Bálint Csaba a Délvidékről, Király Zsolt a Felvidék képviseletében, valamint Demeter Szilárd Erdély és a Partium színeiben. Némileg eltérve a felszólalók véleményének fősodrától egy véresen szubjektív alapvetés tőlem: álláspontom szerint a nemzeti összetartozás és a határon túli magyarsággal való kapcsolattartás tárgyában a zongora továbbra is december 5.-e. Az a népszavazás, amellyel a magyar nemzet ún. anyaországi részhalmaza kiállította a saját hülyeségi bizonyítványát, miszerint nem tudja megindokolni a saját létét saját maga számára. Lehet szépíteni a dolgot, hogy tulajdonképpen nem is szúrtuk tökön a saját identitásunkat – de baromira felesleges.
Contact Lost
És a rövid személyes kitérőt követően vissza a fővonalhoz. Némileg eltérő hangszereléssel, de mindhárom vendég egyet értett abban, hogy talán a legfontosabb hiányosság a nemzeti összetartozás kérdésében a megértés és a kapcsolat hiánya. Konkrétan: hogy nem értjük a határon túli magyarokat. Hogy az a kép, ami az anyaországi magyarok fejében kialakult a határon túli honfitársainkról, az végletesen torz. Ez a torzulás többféle formában is megtestesülhet. Megtestesülhet úgy, hogy az adakozó hangulatú anyaországi magyarok poros könyvtári Ablak-Zsiráfokat küldenek a délvidéki gyerekeknek, hogy legalább olvasni megtanuljanak a szerencsétlenek; mintha csak a haiti áldozatokat kellene megsegíteni. És megtestesülhet úgy is, hogy itthon úgy képzeljük el Erdélyt, mint egy mesebeli tündérországot, ahol az élet csupa tánc, vígasság és hétvégi sütögetés; és ahol még hallomásból sem ismernek olyan jelenségeket, mint például a korrupció.
Aztán külön érdekesnek találtam, hogy az anyaországiak dilettantizmusával kapcsolatban első körben nem a már leszállóágban lévő neoliberális politikai körök antimagyar hozzáállását vetették fel, hanem a „magyarnál is magyarabb” radijobb csoportok hülyeségeit. Egyrészt azt, hogy egyes anyaországi csoportok szerint a határon túli magyar területek valami homályos és kifacsart szakralitás folytán egyfajta „szent földnek” számítanak; a helyi magyarság szent rendeltetése pedig kizárólag abban merül ki, hogy a szakrális völgyekben törökülésben őrizze az ősök szellemét, meg a többi, egyelőre nem részletezett szent dolgot. Másrészt azt is kifogásolták, ha – nevezzük nevén a kölköt – a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai heves zászlólengetés közepette megjelennek egy délvidéki vagy erdélyi kistelepülésen, konkretice kifejezésre juttatják, hogy mennyire nem bírják a többi helyi nemzetiséget, majd szépen hazamennek. Ezzel szemben a helyi magyarság úgy látja a saját helyzetét, hogy ők is ugyanolyan magyarok, mint az anyaországiak, ugyanazokkal az igényekkel és élethelyzetekkel. A magyar identitás megőrzése tehát életük egy kiemelten fontos aspektusa, de nem az egyetlen rendeltetése. A provokatív magatartást pedig határozottan elítélik, mivel a magyarságnak az az érdeke, hogy a helyi más nemzetiségű lakosság tiszteletben tartsa a létezését és jogait, de nem érdeke a nemzetiségek közötti ellentétek feltüzelése, sem az, hogy kölcsönösen kifejezésre juttassák, hogy mennyire utálják egymást.
Totum corpus
Az anyaországiak hibái és hülyeségei mellett természetesen nem maradt el a határon túli közösségek helyzetének és esetleges visszáságainak értékelése sem. Bálint Csaba egy relatíve kedvező képet mutatott be a délvidéki magyarság helyzetéről. Kifejtette, hogy a régi „jugoszláv” mentalitás a magyar nemzeti identitás részleges korlátozása és a jugoszláv összetartozás részleges elismerése mellett igen tág mozgásteret biztosított a vajdasági magyarság számára saját identitásának megtartására és kiteljesítésére. A délszláv háborúk alatt ez a kedvező helyzet természetesen megváltozott: egyrészt kiéleződött az ellentét a vajdasági szerbek és magyarok között; másrészt az elvesztett területekről betelepülő szerbek kábé ugyanannyira utálták a magyarokat, mint korábban a horvát vagy bosnyák szomszédaikat. Szerencsére a háborús feszültségek megszűntével ezek az ellentétek és lecsengtek.
Király Zsolt a felvidéki magyarság helyzetét úgy értékelte, hogy bár a magyarok tudomásul veszik a szlovák államiságot, és közjogi kérdésekben Pozsony felé orientálódnak; nemzeti közösségként továbbra is töretlen egységben állnak az anyaországi magyar nemzettel, ebben az összefüggésben pedig továbbra is Budapest felé fordulnak. Megjegyezte azt is, hogy az erdélyi magyarsággal szemben a felvidékieknek megvan az az előnyök, hogy a felvidéki magyarság és Pozsony között sokkal kisebb a földrajzi és a kulturális távolság, mint az erdélyi magyarok és Bukarest esetében.
Demeter Szilárd az erdélyi és a partiumi magyarsággal összefüggésben több visszásságot is felsorolt. A helyzetértékelése szerint Erdélyben gyenge, lényegében nem is létezik a civil szféra. A másik két határon túli magyar közösséggel ellentétben itt határozottan előkerült az a problémakör is, hogy a helyi magyar politikai érdekképviselet nem feltétlenül képes vagy alkalmas a magyarság tényleges érdekképviseletének ellátására. A civilek érdekérvényesítési képességének hiányában az RMDSZ dönt sok olyan kulturális és egyéb közösségi kérdésben, ahol a nettó politikai döntéshozatalnak normális esetben nem lenne keresnivalója. A pártban folyamatban lévő generációs váltás felveti annak a veszélyét, hogy a most hatalomba készülő ifjú titánok mindenfajta közösségi és kulturális kötődéstől függetlenül tisztán politikai vadászmezőnek tekintik a magyar érdekképviseletet; és szóba került a korrupció problémája is.
Széthúzás vagy sokféleség
Számomra kifejezetten érdekes téma volt annak megtárgyalása, hogy melyek a határon túli magyar közösségek központjai, és van-e esetleg rivalizálás ezen központok között. Némileg eltérő összefüggésben pedig: van-e ellentét a határon túli magyar közösségek magterületei és perifériái, szórványai között. Ez utóbbi kérdésben mindhárom vendég megnyugtatóan negatív választ adott. A közösségi központok kérdésében a Felvidék esetében Pozsony és Kassa került megemlítésre, rivalizálásról nincs szó. A Délvidéken a formális központ Újvidék, míg a közösségi élet súlypontja Szabadka. Újvidék helyzete sajátos, ugyanis úgy lett a magyarság formális közösségi központja, számos nemzetiségi intézmény székhelye, hogy a magyar lakosság részaránya kevésbé jelentős; mindezt viszont jótékonyan egyensúlyozza a város toleráns és plurális szellemisége. Erdély helyzete sajnos ebben az aspektusban is kedvezőtlen: Kolozsvár formális központi helyzete mellett egymással rivalizál a Szamos-parti városon kívül még Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, és az egyébként teljesen dezintegrálódott Temesvár is.
Csirkefarhát-faktor
Zárásnak pedig egy olyan téma, ami komolyan okot adhat a reménykedésre. Habár az anyaországi magyarság szempontjából December 5.-e szégyen gyalázat, amivel nekünk magunknak saját magunk felé még el kell számolnunk; a határon túli közösségeket nem érintette olyan negatívan a népszavazás. Ugyan mindenhol egyfajta törést okozott, főleg a Felvidéken és Erdélyben, a Székelyföldön pedig időlegesen heves anyaország-ellenes érzelmeket váltott ki; a nemzeti összetartozásban nem okozott helyrehozhatatlan károkat. Így véleményem szerint okkal kérhetjük még egy rövid időre a határon túli magyar testvéreink türelmét, hogy miután végzünk egy alapos nagytakarítást Budapest vonzáskörzetében, majd pár százalékkal megemeljük a bv-intézetek kihasználtságát; rövid úton újra visszatérhetünk a nemzeti összetartozás kérdésére.
Glosszák
Néhány rövid személyes megjegyzés és következtetés:
1.) Ez a közel két órás eszmecsere jóval több értelmes gondolatot és összefüggést vetett fel, mint amennyit egy átlag magyar főállású ún. „értelmiségi” produkál egy teljes év alatt.
2.) Lehet, hogy a határon túli magyarok nem élték meg tragikusan December ötödikét, de nekünk itt az anyaországban még számot kell vetnünk a saját akkori idiotizmusunkkal. Ebből következően baromira kritikusan kell hozzáállni a határon túl aktív anyaországi csoportokhoz, és mindenkit le kell csapni, aki önérdekből ártana nekik.
3.) Alapvetően nem intézményes és közjogi problémákkal állunk szemben, hanem szellemi és felfogásbeli diszfunkciókkal. A német újraegyesítés előtt egy müncheni németnek közjogi alapon annyi köze volt egy drezdai némethez, mint most egy budapesti magyarnak egy kolozsvári magyarhoz. Ha ők képesek magukat egységesen „németnek” tekinteni, akkor erre mi is képesek vagyunk.
4.) A kapcsolat hiányát a kapcsolatok fokozottabb kiépítésével kell kompenzálni. A XXI. században el lehet érni, hogy ugyanakkora legyen a távolság Győr és Nagyvárad, Pécs és Kassa, Esztergom és Zombor között.
5.) Ha a pártállami baloldal ismét akadályokat kíván görgetni a nemzeti egység helyreállítása elé, akkor nem szabad töketlenkedni, hanem be kell tárazni a tüzérséget, és minden fegyverrel tűz!
6.) A magyar külpolitikát a határon túli magyarságot érintő kérdésekben az érdekeik figyelembevételével kell kialakítani. A magyar állam külpolitikai érdekeit természetesen nem lehet lokális érdekeknek alárendelni, de a határon túli közösségek érdekeit nem is lehet figyelmen kívül hagyni.
7.) Semmi nem szól ellene, hogy végre szilárd intézményi bázisa legyen az anyaországi és a határon túli magyar parlamenti érdekképviseleteknek.
PS.1. Téglagyári Megállónak jövök egy sörrel, amit a következő találkozó alkalmával mindenképpen rendezni fogok.
PS.2. Nem tudom, hogy mit ihatott az a zöld pólós talajrészeg hülyegyerek annál a jobb első asztalnál, de nem tuti nem kérek belőle!
Utolsó hozzászólások