Ráday Mihány lényegében az utolsó pillanatban akadályozta meg, hogy magukat modern építésznek hirdető szakbarbárok egy bűnranda üvegkockát szuszakoljanak a Hősök terén a Milleniumi Emlékmű és a Szépművészeti Múzeum közé. „Hál’ Istennek!” – teszem hozzá. Építészeti és városrendészeti kérdésekben általában nem szoktam elereszteni a véleményemet, mert külső segítség nélkül max talán egy kutyaólat tudnék összerakni – de egy, a Hősök terére tervezett nagy benga geometriai formáció megítélése álláspontom szerint alapvetően a szépérzék kérdése: egy ilyen izé felépítése se nem szép, se nem művészi, de múzeumnak sem igen nevezhető.
„Vajon miért muszáj minden alkalommal megmutatnia egy építésznek – az előd munkáján – hogy ő is arra járt, s nyomot hagyott, mint egy graffitis?”
Az index összefoglalója lényegében hibátlan summázata annak a szélsőségesen modernitás-fétisiszta építészeti dogmának, amely szerint a történelmi budapesti városmag a maga késő-középkori, barokk, klasszicista, vagy eklektikus épületeivel és köztereivel egy elmaradott, mucsai, - ki nem mondottan fasiszta – ugar; nekik pedig szent kötelességük, hogy ebbe a közegbe randomszerűen elszórjanak néhány üvegacél kockát, téglatestet, félgömböt, vagy egyéb olyan geometriai formációt, amit elsőévesen láttak a rajzasztalon, és a megtervezése nem tart tovább fél napnál. És ha ezen szent őrülettel szemben bárki fel meri emelni a hangját, hogy „helló, mi is itt élünk, és nem akarunk ilyen randaságot nézni egész nap”, akkor kitör a hiszti, hogy tele a város mucsai konzervatívokkal, akik nem értik a modern művészetet, és ha rájuk hallgatunk, még mindig jurtákban élnénk.
Nos, én igenis támogatom a modern építészetet – de nem feltétel nélkül és bármi áron! Teljesen természetes, hogy egy kortárs építész meg akarja valósítani a saját építészeti ethoszát az általa tervezett építményben, ezt minden további nélkül elfogadom. De elvárom azt is, hogy az a modern építészeti alkotás minőségi, művészi és élhető legyen.
A kortárs építészeti irányzattal szemben három elvárásom van. Egyrészt: az épület legyen önmagában is színvonalas, igényes és élhető. Ha egy építész ész nélkül alkalmazza az éppen divatos tűzvörös kültéri burkolati anyagokat, akkor lehet elnyeri a szakma – hozzá hasonlóan gondolkodó – nagyjainak az elismerését, de attól még a háza úgy fog kinézni, mint a Mari néni konyhája.
Másrészt: ha nagyobb tér áll a rendelkezésre, akkor az épület használja ki az adottságokat, és alakítson ki izgalmas tereket. Példának rögtön itt van az Aréna Pláza, ami a megboldogult lóversenypálya helyén felépítve lényegében korlátlan szabadságot biztosított a tervezőjének; az mégis egy orbitális méretű, félig földbe ásott fél-téglával boldogítja a fővárosi vásárlóközönséget. Hasonló dicsőséggel büszkélkedhet a Milleniumi Városközpont egyik tervezője, aki hősiesen elérte, hogy a Nemzeti Színház parkjának boltíves bejárata ma már egy kommersz irodaház műanyagbútoros étkezőjének az üvegfalú sarkára nyílik. A harmadik követelmény, hogy az épület harmonizáljon a környezetével. Némileg konkrétabban: ha ez a környezet a régebbi korok stílusjegyeit hordozza, akkor oda nem feltétlenül kell mondjuk egy stilizált vécécsészét tervezni. Budapesten rengeteg olyan köztér található, ami alkalmas arra – sőt egyenesen igényli is – hogy ott kortárs, modern építészeti alkotások szülessenek. De ez legyen akkor egy szuverén alkotófolyamat, és a modern művészet ne a régi korok alkotásaira rátelepedve próbálja megvalósítani önmagát.
Nem hinném, hogy ezek az igények a valóságtól elrugaszkodott vágyálmok lennének. Egy teljesen kommerciális példa az igényes modern építészetre: a Westend. Mindhárom fent megfogalmazott követelményt teljesíti: önmagában is igényes építménynek számít, a belső tereivel és a tetőkertjeivel igényesen használja ki a rendelkezésére álló tereket, valamint – a nyugati téri homlokzatot leszámítva – jól illeszkedik a környezetébe.
Utolsó hozzászólások