Vártuk, vártuk a kemény, egész pályás-letámadós kampányförgeteget, és nem jött. Csendes plakátozás, visszafogott baromságok, gyér felhozatalú leleplezések. Kijelenthetjük, hogy a magyar demokrácia történetének legunalmasabb, legvérszegényebb kampányának végéhez közeledünk.

Persze mit is várhattunk volna? A Fidesz annyira magabiztosan vezet, hogy józan ember nem is várhatta, hogy nekiessen látványosan az MSZP-nek, amelyik éppen a 8 éves degeszrelopástól elhízva, de politikai értelemben teljesen ernyedten hever a színpad szélén. A szocialisták kvázi már az elején jelezték, hogy utóvédharcokra készülnek: Mesterházy jelölése egyértelmű jelzés volt. Kikötözték a Titanic orrára, hogy kisebb legyen majd a robaj ha belefutnak az elkerülhetetlen jéghegybe. Mellette a tűzokádó Lendvai ugyan teljes nyelvszélességgel belevetette magát a reménytelen küzdelembe, de még így is alul maradtak az Orbán droidhadseregével folytatott média-küzdelemben.

Hiába, már a nép sem a régi, itt bizony nem olyan egyszerű gyűlöletet kelteni. Ha végig furikáznák a fővárost egy fehér limóban, és közben a vezető kommenisták az ablakokban lógva, mosolygó Orbán-maszkban mutatnának be mindenkinek, akkor sem érhetnék el komolyabb felhördülést. Nem a narancsültetvények fura urának népszerűsége miatt elsősorban, de mégcsak nem is a saját szánalmas-alá osztályzatú kormányzásuknak köszönhetően, hanem mert belefáradtak az emberek. Ennyi.

A Jobbik és az LMP startolt csak rá a nagy kommunikációs offenzívára, de utána gyorsan rájöttek, hogy nincs médiájuk, így puska nélkül a csatában elég szerény eredményeket értek el. Mielőtt sok Jobbikos felhördülne: az előrejelzett eredményeik nem nagyon haladják meg az EP-választásokon produkáltakat, így jelentős előrelépésről nem is beszélhetünk. Illetve amit kb. 1 hónapja sikerült a viszonylagos csendben felszedniük, azt bámulatosan leadta 1 hét alatt egy kerékbilnics, Dúró Dóra és a helóták főfelügyelője. Ha mostantól csendben maradnak, esetleg nem veszítenek többet.

Minden pártnak illett volna amúgy már megtanulniuk: támadni csak igen finoman szabad. Ma, Magyarországon annyira elege van az embereknek a kemény hangú nekirohanásokból (párosítva azt az alap mentalitásunkkal, mely szerint aki nagyon támad, az ellen rögtön keressük az ellenvádakat, gondolkodás nélkül), hogy aki nem szólal meg, a végén még annak a buksiját fogják a legtöbben megsimogatni. Ez egy ilyen ország. Nézzék csak meg, hány koldus él meg az utcán az apróból. És ezt mind a szegény, átlag magyar adja, nem a felső, gazdag réteg...

De a lényeg, hogy lassan vége, eljön a kedvenc időszakom, ami 4 évente oly ritkán adatik meg: a kampánycsend. A kampánycsend Magyarországon olyan, mint Sopronban a szélcsend: ha egyszer, rövid időre beáll, mindenki felkapja a fejét, hogy mi történt, olyan szokatlan. De roppan kellemes!