Orbán Viktor kijelölt miniszterelnök a leendő kormány felállásáról szóló első sajtótájékoztatóján ugyan a vártnál sokkal kevesebb információt adott a személyi kérdésekben, a kormányzat irányítási struktúrájával kapcsolatban azonban igen érdekes információk kerültek nyilvánosságra. Az eddig napvilágot látott szervezeti átalakítási tervek szerint az új polgári kabinet egyszerre kívánja visszaállítani a magyar kormányzati struktúrában a Gyurcsány-korszak előtti hagyományos magyar kormányzati szisztémát, de ezzel együtt arra is törekszik, hogy a rendszerváltás óta meghaladott szervezeti sémákat új, lehetőség szerint hatékonyabb irányítási rendszerekre cserélje. Az át- és visszaalakítások három szűkebb irányítási szegmenset érintenek: egyrészt a minisztériumok hatáskör- és feladatmegosztásának rendszerét, másrészt az egyes minisztériumok legfelső irányítási struktúráját, harmadrészt pedig a kormányfő legszűkebb munkaszervezetének és hivatali apparátusának szervezetrendszerét.
A minisztériumok hatásköri megosztásával, valamint a sajtóban igen elterjedt úgynevezett „csúcsminisztériumok” bevezetésével kapcsolatban külső szemlélőként nem igazán lehet messzemenő következtetéseket levonni. Minden kormány saját maga szervezi meg a saját irányítási és igazgatási rendszerét; nem hiába hagyomány a magyar kormányzati rendszerben, hogy a kormányalakítás során az egyes feladat- és hatásköröket a miniszterek és nem a minisztériumok kapják meg, ezen kérdésről pedig a kormány önállóan, kormányrendeletben dönt. Ez tehát egy olyan belső diszkrecionális döntés, ahol az egyes kormánytagok szakmai és személyes kvalitásai, valamint a mindenkori kormányfő kormányzásról alkotott elképzelése legalább olyan súllyal esik a latba, mint egy adott szakterület közigazgatási és szakpolitikai adottságai. A lényeg: működjön!
(Zárójeles megjegyzés: az első Gyurcsány kormányig bezárólag a Belügyminisztérium is kvázi csúcsminisztériumként funkcionált, hiszen egyetlen miniszteriális kormányszerv igazgatta az egymástól egyébként igen távol eső rendészeti, önkormányzati, területfejlesztési és településrendezési szakterületeket.)
Jóval objektívebben megítélhető terület az egyes minisztériumok felső szintű irányítási rendszerének megszervezése. A megkérdőjelezhető változásokat bevezető második Gyurcsány kormány megalakulását megelőzően az egyes minisztériumok felső szintű vezetését egy klasszikus hármas kvórum látta el. A minisztérium első számú vezetője a miniszter, aki ezen minőségében a kormányzati akaratot képviseli a számára kijelölt szakterületen. Tisztsége politikai, képzettsége ennek megfelelő; a már meghozott kormányzati döntések végrehajtása mellett a feladata a szakpolitikai szinten a legfontosabb politikai döntések meghozatala. A miniszter első számú helyettese a politikai államtitkár, aki mind az Országgyűlésben, mind a minisztériumban a miniszter általános hatáskörű politikai helyetteseként jár el. A minisztériumi hivatalszervezet adminisztratív irányítását a közigazgatási államtitkár látja el. Tisztsége nem politikai, hanem közigazgatási jellegű, szakmai képzettsége is ennek megfelelő. Formailag egyenrangú a politikai államtitkárral, ez utóbbi csak a miniszter helyetteseként utasíthatja. Amennyiben a minisztériumi munkaszervezet adottságai ezt indokolták, az egyes szűkebb szakterületekre további államtitkárokat is kineveztek – ezek a közigazgatási államtitkár alárendeltségében látták el a tevékenységüket.
A második Gyurcsány kormány alapvetően átszabta ezt az irányítási rendszert. Megszűnt a közigazgatási államtitkár pozíciója, a politikai államtitkár „államtitkár” néven a miniszter vegyes politikai-szakigazgatási helyettesévé lépett elő – adott esetben megfelelő szakirányú előképzettség hiányában. A gyakorlatban ez a változás azt idézte elő, hogy megszűnt a minisztériumban az egységes szakmai-adminisztratív irányítás; ha a maga a miniszter vagy az államtitkár nem tudott kompenzálni, az akár a teljes szakigazgatási tevékenység lebénulását is előidézhette.
Az új orbáni irányítási rendszer némi súlyponteltolódással lényegében visszatér a klasszikus modellhez. Helyreáll a közigazgatási államtitkár tisztsége, a politikai államtitkár új megnevezése parlamenti államtitkár, a minisztériumok számának csökkenésével arányosan megnő az egyes szakpolitikai államtitkárok irányítási tevékenységének a jelentősége.
A leglátványosabb újítások a kormányfő saját hivatalszervezetének átalakításában figyelhetőek meg. A „kancellária”, a kormányfő saját hivatali apparátusa egyidős a modern kori magyar kormányzati rendszerekkel; Magyar Királyi Miniszterelnökség néven a dualizmus kezdeteitől folyamatosan működött. A mindenkori kormányfő hivatali és munkaszervezeteként egyrészt ellátta a miniszterelnök személyes tevékenységével kapcsolatos szervezési munkákat, másrészt a kormányfő kormányzati vezetői pozíciójából adódóan meghatározott tárgykörökben koordinálta a minisztériumok munkáját. Újkori nevén a Miniszterelnöki Hivatal élén eleinte államtitkári jogállású vezető állt, az első Orbán kormány alatt Stumpf István lett az első miniszteri rangú kancelláriai vezető.
A modern kormányzati struktúrák korában a miniszterelnök hivatalszervezete mindig is a „problémás” kormányzati szegmensek közé tartozott, ugyanis a kormányzati irányítás fókuszában egyszerre két ellentétes tendencia érvényesült. Egyrészt a kancelláriának megvolt az igénye arra, hogy minél több szakpolitikai kérdést helyezzen át a minisztériumok hatáskörébe, ezzel tehermentesítve az amúgy is fokozottan terhelt kormányfőt. Másrészt a kormányfőnek arra is folyamatos igénye volt, a kiemelkedően fontos szakpolitikai kérdéseket a saját közvetlen irányítása alá vonja. Az aktuális összpolitikai szélrendszerben így a kancellária működése ezen két irányvonal között őrlődik: egyszerre áll fenn a veszélye annak, hogy kiemelt fontosságú kormányzati kérdésekre a kormányfőnek nincs meg a kellő rálátása, mint annak, hogy ha egy terület egyszer a kormányfőhöz kerül, akkor a kevésbé lényeges döntések is az ő hivatali apparátusát fogják terhelni. Az új orbáni „Miniszterelnökség” konstrukciója erre próbál egy lehetséges megoldási tervet felvázolni. A redukált miniszterelnöki munkaszervezet kizárólag a kormányfő személyes munkájával foglalkozik, a rendszerben nincs helye a minisztériumközi koordinációnak. Az érdemi kormányzati tevékenység az újonnan felállított Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz tevődik át. Ez a rendszer tág mozgásteret biztosít két szempontból is. Egyrészt: a hivatali erőforrások a minisztériumon belül rugalmasan átcsoportosíthatóak a szakpolitikai tevékenységtől a kormányzati koordináció területére és vissza. Másrészt: a minisztériumot vezető miniszterelnök-helyettes nem szakigazgatási ágazatonként, hanem tárgykörönként szűrheti a kormányfő elé kerülő döntések körét – nincs meg tehát az a veszély, hogy ha egy szakterület „resztli” módjára a kormányfő hivatalszervezetéhez kerül, akkor olyankor is kormányfői döntést kíván, amikor az ügyben egy államtitkár is elég lenne.
Utolsó hozzászólások