Stand by üzemmódban az Egyesült Királyság politikai rendszere. Az egyfordulós választás rendben lezajlott, kiosztották a mandátumokat, mégsem egyértelmű, hogy merre tovább. A győztes konzervatívok 302 mandátumot kaptak, de a kormányalakításhoz 326 mandátum szükséges. A Munkáspárt 256, a liberális demokraták 56 helyett szereztek.
A választás diszkréten angolos Monty Python-os mellékízét az a körülmény adja, hogy lényegében mindhárom párt relatív vesztesként írható le. Bármit dob is a gép a következő napokban, a Munkáspárt legújabb kori fénykorának és 13 éves kormányzásának vége. Tony Blair egy olyan friss és életerős balközép pártot épített fel, amely több cikluson keresztül is képes volt megtartani a kormányzóképességét. Mindezt egy olyan történelmi korszakban, amikor az Egyesült Királyságnak igen népszerűtlen külpolitikai és háborús akciókat kellett magára vállalnia. Amikor világossá vált, hogy Blair ideje lejárt, a jelenleg regnáló Gordon Brown-nak minden esélye megvolt, hogy – egy közép-európai kolléga szava járásával élve – visszahozza a szarból a kormányzást. De nem járt sikerrel. Mondhatni: elkúrta. Nem kicsit. Nagyon.
A blairizmus politikai rendszerét követő brownizmus semmit nem örökölt elődje pozitívumaiból – a színtelen és íztelen Brown-i kormányzás egyhangúságát csak néha szakította meg egy adatkezelési botrány, hogy egy fatális véletlen folytán elhagyták néhány millió brit alattvaló személyes adatainak adathozdozóját, vagy egy összpárti parlamenti költségtérítési cirkusz, amikor is kiderült, hogy a nemes honatyák még a kertrendezést is közpénzből finanszírozták. A legnagyobb durranásokat pedig maga a kormányfő hozta. Régóta keringtek pletykák a Downing Street 10 körül, hogy Brown – diplomatikusan szólva – igencsak tapló módon viselkedik a munkában. Földhöz vágja a mobilját, erőszakos a munkatársaival. A legtutibb fiaskót pedig pont a választás előtt közel egy héttel sikerült produkálni. Az egyik brit tévécsatorna elfelejtett mikrofonjának köszönhetően az egész brit közvélemény breaking news-ban értesülhetett a miniszterelnök bizalmasnak szánt megjegyzéséről, miszerint ostobának tartja azt az asszonyt, akit 30 másodperccel azelőtt a kamerák előtt még nyíltan szembedicsért. Nos, ez persze nem egy „szenvedélyes igazságbeszéd”, de azért kellemetlen. Ezek, és a botrányos munkáspárti szereplés fényében Gordon Brown karrierje a Labour élén minden bizonnyal szomorú véget ér.
A Munkáspárt bukása ellenére azonban a két rivális háza táján sem tombol a party-feeling. A konzervatívokat sokáig totál esélyesnek tartották a kormányalakításra, erre közel 30 hely hiányzik a többséghez. Egy megfáradt kormánypárt ellenében, egy ilyen baráti terepen ez az eredmény meglehetősen elszomorító. Nem nagyon jár a gratuláció a hóplesszlúzer liberális demokratáknak sem, akik a kedvező kormányváltó hangulat ellenére egyenesen rontottak a korábbi eredményükön. Közel száz éve talán ez volt az első alkalom, hogy a konzervatívok régi váltópártja, a hajdan dicső napokat megélő liberális párt visszatérjen a politika fősodrába – Nick Clegg megnyerte a tévés vitaműsor szimpátiaszavazását. Ehhez képest csak a patthelyzetnek köszönhető, hogy még egyáltalán komolyan veszik őket.
A helyzet tehát képlékeny, három vesztes csapatból kell kikalapálni valahogy egy kormányképes formációt – ami nem lesz egy egyszerű menet, ugyanis a birteknek általában nem jön be a koalíciós kormányzás; a világháborúkat leszámítva nem is igen szokták alkalmazni. Összességében matematikailag három, formálisan kettő, a politikai realitás szerint viszont csak egyetlen felállás lehetséges. Egy konzervatív-munkáspárti nagykoalíció a stabil többség ellenére garantáltan életképtelen lenne, ez a lehetőség tehát kizárható. A liberálisok összeállhatnának a munkáspártiakkal, de ha protesztpártként csak ezt a harmatgyenge eredményt tudták produkálni, a lejtőn lefelé haladó kormánypárttal kötött szövetség a következő választásokon a végüket jelenthetné. Az egyetlen életképes ötletnek tehát a konzervatív-liberális felállás tűnik.
A történet kapcsán érdemes egy rövid pillantást vetni a brit választási rendszer sajátosságaira. Az Egyesült Királyságban egyfordulós, egyéni választókerületekre épülő választási rendszer van érvényben. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a választáson egy adott választókerületben az nyeri el a mandátumot, aki a relatív többséget megszerzi – ez akár 50%-nál alacsonyabb támogatottságot is jelenthet. Kompenzáció pedig nincs, a vesztesre leadott mandátumok nem kerülnek fel egy országos listára, nem eredményeznek kompenzációs mandátumokat. A rendszer összességében a helyi beágyazottsággal is rendelkező nagypártoknak jó, a kicsik nem rúgnak labdába. A munkáspártiak és a liberálisok támogatottsága között országosan mindössze 6% a különbség, a mandátumok számában viszont kétszáz. (Gyors összevetés: a magyar eredményeket alapul véve, egy egyfordulós egyéni rendszerben, egy 176 fős országgyűlésben a Fidesz 175 mandátummal, az MSZP pedig 1 mandátummal rendelkezne.) Az egyéni rendszer tehát nem adja vissza a közpolitikai szereplők valós társadalmi támogatottságát. Kevésbé kiegyenlített helyzetben, egy erős támogatottságú kormánypárt esetében az egyéni rendszer stabil parlamentáris hátteret biztosít, jelen esetben viszont bizonytalanságot okoz, amit csak ront a brit pártok hagyományosan koalíció-ellenes politikája.
A mérleg nyelvét adó liberális demokraták felvetették a választási rendszer reformját. A fentiek alapján nagyon valószínű, hogy erre sor fog kerülni.
Utolsó hozzászólások