A mai napon sokminden történt. Sokkal több, mint az új Országgyűlés megalakulása. Történt meglepő és cseppet sem váralan dolog.

A Fidesz ahelyett, hogy élt volna elsöprő szavazati hatalmával, úriember módjára hagyott tisztességes mozgásteret az ellenzéki pártoknak, holott azok egyesült erővel sem tudnának ellene bármit is tenni. A meglepő náluk ez a hozzállás, ami ha kitart a továbbiakban is, akkor példa nélküli üstökös lesz a magyar politika egén, és elhozhat egy olyan világot, ahol nem kell kordonok, rendőrsorfalak mögé bújniuk a kormánypárti politikusoknak, mert emelt fővel vállalhatják a kormány tevékenységét.

A korábbi önmaga árnyékává olvadt MSzP viszont szemmel láthatólag nem tanult semmit az elmúlt 8 évből, és nem is nagyon igyekszik megváltozni, bármilyen pozitív irányban is. Bár a gyökeres változás sosem volt a sajátjuk, mindig csak a külcsín és a vezető kutya módosult, a felszín alatt mindig, minden maradt a régiben.

Nevetséges módon marakodtak a bizottsági helyekért, az utolsó pillanatig alkalmazva a "mindenkire lövök, aki nincs velem" megszokott taktikáját. Csakhogy ennek az ideje lejárt, kedves elvtársak, itt bizony az egér cincogását hallani csak az 59 "éhes proletár" torkából. Bajnai ex-miniszterelnököt is ennek megfelelően a maga mentegetése és a felületes, PR-támadások, szúrkálások kötötték le (valószínűleg elfehéredett, amikor Vona Gábor nem úgy masírozott be, Gárda-egyenruhában a T. Házba, de azért az eskütételnél mégis levegőhöz jutott). A múlt méltatása előrevetíti a jövő szocialista kommunikáció vonalát: ha az új kormány nem produkál gyorsan valami bíztató, gazdaságélénkítő eredményt, akkor "na, ugye, nekik sem megy jobban", ha pedig sikerül nekik, akkor "mert a Bajnai-kormány már ráállította az országot a növekvő pályára". A hazugságok kifogyhatatlan tárháza számukra mindig nyitva áll, és előre látható, hogy továbbra is szívesen fognak ezzel a megszokott retorikával élni.

Az ülés berekesztését követően, a Szózat után elénekelt Székely Himnusz pedig mélyen meghatott. Igen, bevallom, nézzen ezért bárki felületesnek, vagy bármiféle hízelgőnek, de meghatott. Többek között azért is, mert a kettős állampolgárság lassan kavargó, kialakuló vihara előtt még mélyebb értelmet kapott: akiik állva maradtak és énekelték, azok nem csak Erdélynek üzentek ezzel, de minden határontúli magyar honfitársunknak: eljött végre, 60 év után a nap, hogy a csonka Magyarország újra megfogja a kezüket, és nem engedi többé szó nélkül gyalázni, sértegetni, bántalmazni őket. Akik pedig leültek, kimentek, kifejezték, hogy nem tartoznak ehhez a nemzethez, önmaguk irták ki homlokukra: HAZAÁRULÓ.