Az utóbbi napokban végbement eseményeket, melyek során a leendő kormányunk foglalkozott a tervezett, határontúli magyaroknak kettős állampolgárságot biztosító törvénnyel, és amire megdöbbentő, heves kijelentések áradtak Pozsonyból, talán senkinek sem kell részletesebben bemutatni. Viszont miután érdemben, részletesebben nem igazán reagált a magyar oldal, úgy gondoltam, érdemes lenne gyorsan átfutni, mi is itt a helyzet, jogászi szemszögből (is).
Maga az a tény, hogy kevés, érdeminek nem nevezhető válaszokat adott Orbán Viktor és Martonyi János, csak elsőre lehet meglepő: a szlovák fél "felvetései" (amit csak igen nagyot nyelve lehet így nevezni) a lehető legalacsonyabb nemzetközi politikai értelmi szintet is alulmúlják. A helyzet - objektíven - ugyanis a következő:
A kettős állampolgárság intézménye minden olyan országban elfogadott, és természetes, ahol jelentősebb kisebbség él az ország területén kívül. A modern nemzetközi közjogban nem is kérdéses, hogy minden államnak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy nemzetének tagjait - amennyben azok igénylik - a lehető legnagyobb mértékben óvja, képviselje. Ennek első formái - a konzulok, diplomáciai követek intézménye - már az ókorban megjelentek, a legszignifikánsabban Hellászban és a Római Birodalomban. A XX. század végére azonban világossá vált, hogy a kisebbségek védelme nem igazán működőképes, ha azt csupán ENSZ-egyezmények vagy még rosszabb esetben csak kis, partikuláris egyezmények, belső, állami törvények garantálják. (Nem kívánok ujjal mutogatni, Európában mely országoknak nem sikerült sem jogalkotói, sem jogalkalmazói szinten elrugaszkodni a legsötétebb fasizmustól, kommunizmustól a kisebbségi ügyekben...) Ennek eredményeként jött létre a többes állampolgárság fogalma.
Onnantól kezdve ugyanis, hogy nem nem egy belső állampolgárral áll szemben egy ország, hanem egyben egy másik ország állampolgárával is, sokkal óvatosabban kell fellépnie: a lakos alapvető jogainak nyílvánvaló megsértése nem korlátozódik az egyénre, az bizony kihat az adott másik állampolgárságot biztosító országra is. Ennek fényében a modern államok többsége alkalmazza is ezt a lehetőséget, bármilyen meglepő, maguk a szlovákok is!
És itt el is értünk a második fontos ponthoz: a viszonossághoz. A viszonosság ugyanis az egyik legalapvetőbb rendező elv a nemzetközi közjogban. A gazdasági egyezményektől kezdve a büntetőjogi együttműködésig minden terület alapvető komponense, ami egyértelműen kijelöli kétség esetén, hogy az adott államoknak hogyan kell viszonyulniuk egymáshoz a konkrét problémát tekintve. Az elv működése roppant egyszerű: ameddig az egyik fél enged, addig elvárhatja ugyanezt a másiktól is hasonló helyzetben. Tehát ha Magyarország elismeri például Szlovákia döntését, amellyel a külhoni szlovákoknak biztosít kettős állampolgárságot, bizony, zokszó nélkül köteles fordítottan is eltűrni azt!
A harmadik pont igazából lehetett volna az első is - mivel az el is vágja a nemzetközi jogi vita lehetőségét. Az államok szuverenitásának lényegét általában két dologban szokás alapvetően meghatározni: az önálló adóztatás és a jogszabályok szabad megalkotása. Ez utóbbinak ugyanakkor természetesen gátja lehet a nemzetközi jog, amennyiben korábbi nemzetközi megállapodást sért a jogszabály, illetve ha az a nemzetközi közjog imperatív, mindenkire, külön elfogadás nélkül is érvényes szabályaiba ütközik. Egyebekben más államnak semmi beleszólása nem lehet a másik törvényhozásába. Ez szintén a nemzetközi közjog egyik évszázados alapelve.
A fentiek alapján egyértelműen látható, hogy a szlovák kormány ugrálása teljesen alaptalan, ráadásul pont annak a nemzetközi közjognak értelmében, amire egyfolytában hivatkoznak. A végére nem is maradhatna más, mint hogy megtoldjam még egy apró, inkább belső, közjogi szabállyal. A demokratikus államok mindegyikében alapvető szabály, hogy saját állampolgárát nem foszthatja meg állampolgárságától, és azt nem is toloncolhatja ki területéről. Ez egy érában volt elfogadott, hétköznapi eljárás: a kommunizmusban.
Idáig is sikerrel lejáratták lassacskán nagykorúvá cseperedő országukat a vezető szlovák politikusok, illetve a pozsonyi parlament 113 szlovák képviselője, akik ezen a napon egyhangúlag fogadták el a politikai nyilatkozatnak gúnyolt kijelentést. Ezzel a magatartásukkal mást nem érhetnek el, mint hogy továbbra is megalázzák, szégyent hozzanak országukra. Egy dolgot írnak ki világosan a homlokukra: a saját gyenge és szánalmas mivoltjukat, és azt, hogy pontosan érzik ők is - legalább annyira mint mi, ha nem jobban - Trianon mélységes igazságtalanságát, és ezért rettegnek, nehogy akár csak szóba hozzuk, mert millió és egy okunk, indokunk lehetne egyes részek visszacsatolására, amelyeket valóban a nemzetközi közjog alapján támaszthatnánk.
Olyan ország vezetői pedig jobban teszik, ha nem fasisztázzák le szomszéukat, akiknél a nemzeti hős, történelmi nagyság lehet például Hlinka, aki nyíltan fasiszta, rasszista volt, valamint amelyik ország a mai napig érvényben tart olyan jogszabályokat, amelyek a legfelsőbb szintre emelve, írásba foglalva mondják ki a kisebbségek jogfosztását.
Utolsó hozzászólások