A Fidesz nagy utat tett meg odáig, ahol most áll, ami a beteljesülés kapuja is lehet, de a lejtő kezdete is.

2002-ben kezdődött a jelenlegi folyamat, amikor egy szakmailag jónak, de politikailag katasztrofálisnak mondható kormányzás ért véget. A vereség egyértelműen meglepte a párt vezetőségét, nem értették: jól kormányoztak, addig nem látott mértékben fejlődtek a vállalkozások, épült az ország, és ez mégsem jó a szavazóknak. Egy olyan pártot választottak inkább, amely legutóbbi kormányzását végigkísérték a megszorítások, olyan gyűlöletet szított a magyar emberek között, amely odáig meg sem fordult a fejükben, végezetül a miniszterelnök-jelöltje egy kelekótya alak volt, akit ráadásul porig alázott Orbán Viktor a televíziós vitában.

Ha még ez sem lett volna elég, a háttérország sem festett jobban. Jobboldali médiáról, sajtóról értelmetlen volt beszélni, az a Magyar Nemzetre, és a néha-néha a MIÉP-hez húzó Demokratára korlátozódott, amelyek közül az utóbbi ráadásul filléres gondokkal küszködött mivel igen alacsony példányszámot tudtak eladni. Az ellenfélnek ezzel szemben a régi, erős bástyákon kívül (Népszabadság, Népszava, Magyar Hírlap) még egy sereg rétegigényeket kiszolgáló heti- és havilapja, és persze az alsó rétegek által kedvelt, ingyenesen terjesztett lap is, nem is beszélve a bulvársajtóról és a legkedveltebb kereskedelmi televíziókról, rádiókról.

Egy szó mint száz: a helyzet nem is lehetett volna rosszabb. Ezek fényében nem feltétlen meglepő, hogy 2006-ban ismét alul maradt a Fidesz a választásokon, igaz nem sokon múlott, és persze az MDF kihátrálása nélkül talán nem is kellett volna ezt elszenvednie. A 2006-os választások ugyanazt a leckét adták le a pártnak, amit már négy évvel azelőtt egyszer megkapott, de mégsem tanult belőle eléggé. Ez a tanulság annyi volt, hogy a mai magyar demokráciában (sok más külföldihez hasonlóan) nem a kormányzás milyensége, a megvalósult célok, a teremtett értékek, a hozzáértés számít, mint inkább a megfelelő tálalás, az egyszerű, minél rövidebben megfogalmazott verbunk, a jelszavak, az érzelemkeltés. Ugyanis nyílt titok, hogy a szavazók elsöprő többsége érzelmek alapján szavaz, és csak kicsiny réteget mozgat meg a realitás és racionalitás.

2010-re a csillagok állása a lehető legkedvezőbb lett: a szocialisták maguk alatt vágták a fát a 8 évnyi, összefüggő, kormányzásnak nem nevezhető országlással. A 2006-os őszi események jelentős lökést adtak a rogyadozó gazdaságú ország miatt amúgy is feszült közhangulatnak. A Fidesz középtávon talán nagyobbat is profitált abból, hogy nem is próbálta meg felborítani az asztalt 2006 őszén, holott valószínűleg megtehették volna, ha azonnal élére álltak volna a feldúlt Kossuth téri tüntetőknek. Lehet még a mandátumokat sem kellett volna visszaadniuk, elég lett volna a következő hétvégére egy nagygyűlést összehívni a Parlament elé. A tavasszal, ugyanott megtartott kampányzáró gyűlés is hatalmas tömeget mozgatott meg, így biztos, hogy hatalmas mennyiségű tüntetőt "varázsolhattak" volna oda, amely ellen a egyrészt a rendőrök sem mertek volna fellépni (nem hogy brutálisan, sehogy), és a nagyobb, nyugodt tömeg is jobban lefékezte volna a pár szélsőségest aki így is, úgy is kiment. De az érdek, a számítás nagy úr. Valószínű, hogy jobbnak látták kivéreztetni a baloldali kormányt, hogy aztán biztosan hatalmas fölénnyel nyerjék a 2010-es választásokat. Ám ez volt az a pont, ahol a ló másik oldalán sikerült landolni a nyereg helyett.

Egyrészt a fentebb említett 2006-os taktikázás teremtette meg lényegében a Jobbik szavazótáborát, amely korábban zömében fideszes volt. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, ennyi veszteség kit érdekelne, amikor a Parlamentben 2/3-os többséget élveznek? Önmagában tehát ez a tény csak kísérő jelenség, a valódi problémákat a társadalom többsége talán még nem látja (vagy csak nem szeretné) , pedig ott vannak.

Ha objektíven áttekintjük a második Orbán-kormány első pár hónapjának mérlegét, bizony elég elkeserítő eredményt kapunk. A leckét ugyanis most már olyan jól megtanulták a párt vezetői, hogy túlzásba is viszik annak alkalmazását. A kormányzás gerincét szinte kivétel nélkül a politikai jellegű, gazdasági szempontból látszat-intézkedések adják. Az IMF-el való szembeszállás ugyan valóban szükségszerű, és hasznos lépés volt, ám annak további kiaknázása (az "ellenállás" okozta megrendülést kihasználva minél előbb megállapodásra jutni a szervezettel) nem történt meg, így jobbára a kampány-éle jött ki jobban. A 29 pontos gazdasági tervet saját bevallásuk szerint egy hétvégi délutánon dobták össze, és ez bizony látszik is rajta: több pontja már innen látható, hogy nem is lesz valós célja a kormánynak. Hogy csak egy visszásságot említsek: feltűnő, hogy Matolcsy György nem kapkodik a költségvetési irányszámok minisztériumoknak való elküldésével. Világossá tették, hogy csak az önkormányzati választások után fogják ezt megtenni. Ez pedig nem jelenthet egyebet, mint hogy a hangzatosan, már a tavaszi kampányban beharangozott adócsökkentésből bizony se idén, se jövőre nem lesz semmi sem.

Az önkormányzati választások kampányában központi szerepet kapó 8 pontos tervezet, amely a devizahiteleseket hivatott megmenteni, pedig szakmai körökben már tényleg közröhej tárgya. Az említett pontokban megfogalmazott mentőöv csak a pénzügyi szektorhoz teljesen analfabéták számára lehet reális megoldási lehetőség. Nem kétséges, hogy a választások után ez a téma is sokkal kisebb sajtó-visszhangot fog kapni.

A jéghegy még mélyebben található része a közigazgatás. A kormányváltás amilyen viharosan megtörtént, olyan tempóban rúgták ki a legalsó szintekig az embereket. Mondhatnánk, hogy ez megszokott, de mégsem: még a hírhedt 2002-es hatalomátvételnél is legalább megvárták a szocialisták, hogy beletanuljon a közép- és alsóbb rétegekbe beültetett pártkatona, és csak azután adták ki az útját a korábbi alkalmazottaknak. Ez az az apróság, amit a Fidesz most megspórolt. A felső- és középvezetői állásokba telepített "haverok" bizony nem tudták kitől ellesni, hogyan is működik a a közigazgatás, és mivel aránylag kevés közöttük az olyan aki komolyabb munkatapasztalattal, vagy közigazgatási múlttal rendelkezik, félő, hogy legkésőbb középtávon alapjaiban rengetheti meg a rendszert ez a hiányosság.

Az önkormányzati választások eredményét előre nem lehet látni, de sok meglepetés azért nem várható: ugyan már sokaknak visszatetszést keltett pár fideszes megmozdulás, és ezért bizonyos, hogy kevesebb szavazatot is fognak kapni, ám a siker szinte biztosan garantált. Ha másért nem, hát az ellenfél hiánya miatt. A szocialisták a magyar politika történetének talán legszánalmasabb kampányát folytatják a hozzá illő társasággal, aminek meg is lesz az eredménye, emiatt nem kell hogy fájjon a fejük... A Jobbik esetében kérdéses, hogy tudja-e tartani a tavaszi választásokon produkált eredményeket, de könnyen elképzelhető, hogy veszíteni fog belőle. Az LMP ugyan lassan, de biztosan építkezik, ám még mindig erőtlen ahhoz, hogy érdemi ellenfélként mutatkozhasson a Fidesszel szemben.

Összegzésként megállapítható, hogy a Fidesz története legmagasabb pozícióján áll, és most tényleg csak rajta múlik: az önkormányzati választások után abbahagyja a politikai színjátékot, és végre a gyakorlati, gazdaságot is érintő munkába fog, vagy továbbra is  Budai Gyula és Papcsák Ferenc lesz heti nyolc napon át a szenzáció. Innen még be lehet futni egy szép pályát, meg lehet nyerni még 4 évet, még lehet ebből az országból ismét büszke Hazát teremteni, de nem így. Ébresztő!