A napokban több helyen is feltűnt kommentekben, hogy a kormány adóterveit enyhén szólva negatív kritika éri. Az indokok között (már ahol ilyen fellelhető) elsősorban az szerepel: "kevesebb lesz a fizetésem, csalódtam bennük".
Egy ténnyel szeretném kezdeni a posztot: nekem is kevesebb lesz jövőre a keresetem ezzel a rendszerrel. ennek ellenére örülök neki, hogy ilyen intézkedéseket hoz a kormány. Persze én sem annak örülök, hogy kevesebbet viszek haza, hanem annak, hogy jó cél érdekében fogok így tenni; közvetlenül Magyarország, közvetetten pedig a saját jövőmbe invesztálok ugyanis. Az egy kulcsos adó másfajta igazságosságot közvetít, mint a több kulcsos rendszer, ugyanakkor egy biztos: mindkettő igazságos, vagy inkább nem mondható el egyikről sem, hogy önmagában igazságtalan lenne. Éppen ezért kevés értelmét látom azon vitatkozni, melyik a jobb. Egyéni érdekeket nézve találhatunk megfelelő választ, de a közösség szempontjából nem. Az igazi kérdés: mire fordítja a kormány a hozzá beérkező javakat.
Esetünkben pedig arra, amire az első Orbán-kormányon kívül senki sem tette: a gyermekekre, a családokra. Az idealistáknak elég meggyőző, ha annyit mondunk, hogy a nemzet túlélését, kiteljesedését jelenti ez, az anyagias, földhözragadtan gondolkodóknak pedig talán az, hogy a nyugdíjukat. Sokszor emlegetett igazság, hogy minden pótolható. Ez így igaz is, ugyanakkor egy kivétele van (mint minden szabálynak): az ember. Esetünkben pedig a meg nem született gyermek. Egy gazdasági ballépést előbb-utóbb kihever az ország, de egy elhibázott család-politika a végét jelentheti.
Ezen kívül szembetűnő lehet, hogy pont azok az emberek háborognak most a fent említett érv mentén, akik amúgy a leghangosabban követelik, hogy az állam szolgáltasson, mert nekik, mint adófizetőknek bizony jogosultságuk van a megfelelő (és persze ingyenes) oktatásra, egészségügyre, rendvédelemre, stb. Csakhogy ezek is pénzbe kerülnek, a fejlesztésük, a valóban jobbá tételük meg még inkább. Ezt persze szívesen figyelmen kívül hagyják, de ez igazából nem is meglepő. Azért nem meglepő, mert az emberek többsége bizony (sajnos) csak önmagával foglalkozik, és egyáltalán, érzéketlen a közösségi szolidaritás irányába, ahogy a szomszédjában élő ember irányában is. A rendszer, az állam így viszont nevetségesen Janus-arcúvá válik: a nyugati (elsősorban német) példát idézgetjük, amikor az erős, szociális államot követeljük, de tenni érte nem szeretünk. Akkor jó, ha az állam farag le költségeket, vagy a munkáltató fizet többet, esetleg a gazdagok, netán a szomszéd, de hogy mi? Az kizárt.
A kérdés csak az: akkor hogyan építsünk szociálisan erős államot 7 millió egoistával?
Utolsó hozzászólások