A mainstream témák zászlóshajója a magyar médiában még mindig a médiatörvény, amellyel kapcsolatban számos kritikát fogalmaztak meg. Ami szerintem a legproblematikusabb az új szabályozással kapcsolatban, az a Médiatanács összetétele, de ez nem a törvény részét képezi. Az egyik aggály az volt, hogy a törvény gumifogalmakkal operál, úgy, mint erkölcs, jóízlés. Amikor felmerülnek ezek a kifogások, akkor gyakran találkozhatunk azzal a nekünk szegezett kérdéssel, hogy "De mégis kinek az erkölcse?", vagy pontosabban meghatározva: "Kinek lenne joga ítélkezni más erkölcsösségéről?".
Az erkölcstagadásról
Erre a kérdésre pedig van egy kézenfekvő válasz: például a bíróságnak! A bíró a társadalmunkat összefogó szervezetet, a magyar államot képviselő személy, akit közvetve azért bíztunk meg, hogy olyan kérdésekben dönthessen és kelljen döntenie, amelyeket a társadalom tagjai vitássá tettek. Így kézenfekvő, hogy jelen esetben is végső soron a bíróságnak kell döntenie. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy hatósági eljárást közbeiktatni. Mellékes szál ugyan, de amit a törvényben az egyik legaggályosabbnak tartok, az a halasztó hatály hiánya, éppen a fent elmondottak miatt.
Azzal pedig, hogy sikerült kijelölnünk a döntésre jogosult személyét, felvetődik egy másik kérdés: milyen jogon dönthet egy ilyen szubjektív kategóriáról? Erre a válasz már sokkal többrétűbb: egyrészt - ha a jog világát nézzük - az állam nem először operál ilyen gumifogalmakkal. Vannak a szigorú értelmezést megkövetelő büntetőjogon belül is gumitényállások (gondoljunk csak a garázdaság tényállásának a "kirívóan közösségellenes" vagy a "megbotránkozás" szavaira), de kézenfekvő lehet a polgári jog "jóhiszeműség és tisztességesség" követelményére vagy a személyiségi jogokra való hivatkozás is. Ezek a példák eléggé jól alátámasztják, hogy a jogrendszerünk nem mindig egzakt módon meghatározott definíciókkal operál, sokszor egy fogalom értelmét a bírósági gyakorlatnak kell kitöltenie.
Másrészt tetten érhető a társadalmunkban egyfajta általános erkölcstagadás. Természetesen ez nem volt mindig így, véleményem szerint ez visszavezethető a társadalom atomizálódására. Egy kisebb településen annak idején maga a közösség kényszerítette ki az általa felállított erkölcsi normák betartását. Azzal viszont, hogy azok a fajta zártabb közösségek megszűntek, az embereknek már nincsen kinek megfelelniük. A társadalmi érintkezés helyét sok tekintetben a média vette át, amely az elvárt erkölcsi szintet a lehető legalacsonyabbra tette. Olyan ez, mint egy testnevelés óra. Ha van egy nemtörődöm tanár, akit nem érdekel az osztály fejlődése, akkor az számára a legegyszerűbb, ha a magasugrás felmérésénél a lécet a földre fekteti, hogy bárki könnyedén át tudja lépni. Így nem meglepő módon mindenki könnyedén teljesíti. Sőt, sokaknak még imponálni is fog (őket feleltethetjük meg az "erkölcstagadóknak"), és csak szörnyülködve gondolnak bele abba, hogy néhány évtizede még a tesiórákon tényleg teljesíteni kellett, aki pedig nem ugrotta meg a 120 cm-t, hanem kényelmesen átbújt alatta, az nemcsak elégtelent kapott, hanem még az osztály is lesajnálóan tekintett rá. Hát valahogyan így működik ez ma is, amikor a hatalmi pozícióban lévő média vette át a társadalom helyét az erkölcsi mérce meghatározásában.
Sikerült szélesebb körben elfogadottá tenni, hogy az erkölcs csak egy fikció, aminek létét csak a képmutató, az erkölcsiséget valójában negligáló kisebbség erőlteti. Ezzel nem is lenne baj, ha a társadalom ezek után nem érezné ennek az erkölcstagadásnak a negatív következményeit. Joggal fogalmazódott hát meg az igény, hogy az állam rákényszerítse a médiát egy magasabb erkölcsi szint meghatározására. Így hát semmiképpen sem helytelen az a jogalkotói eljárás, hogy az erkölcsiséget (ismét) követelményként fogalmazzák meg.
Nekem az állam csak ne mondja meg...
Gyakori érvelés az is, hogy a műsorszolgáltató és a tévénéző között egy olyan kapcsolat áll fenn, amihez a társadalomnak és azon belül is az államnak semmi köze. Senki se szóljon bele, hogy ki mit néz és ki mit nézhet, az állam ne nézze gyermeknek a saját polgárait, hogy korlátozni akarja a lehetőségeiket. Le kell szögeznem, hogy egy tisztességes konzervatív természetesen nem érthet egyet egy túlburjánzó, paternalista, az állampolgárok helyett mindent elintéző állam létrejöttével, ez maradjon csak meg a szocialistáknak és az egyéb utilitaristáknak. Ugyanakkor vannak olyan esetek, amikor egy kétoldalú kapcsolat egyáltalán nem kiegyensúlyozott, szükség van arra, hogy az erőviszonyokat kiegyenlítsék. Gondoljunk csak a XIX. század munkajogi jogviszonyaira, amikor a szerződésben kikötött feltételeken külső beavatkozással akartak változtatni. Ugyanez volt akkor is az érvelés az állam részéről: bűncselekménnyé nyilvánították a sztrájkot, hiszen az sértette a felek között kialakult szerződési szabadságot. Magyarán, ha a 12 éves kisgyereknek nem tetszett a 16 órás munkanap a bányában éhbérért, akkor nyugodtan mondjon fel, és keressen új munkahelyet. De ugyanilyen ambivalensek az erőviszonyok a fogyasztói szerződéseknél is.
Ezek alapján tehát megállapítható, hogy egyáltalán nem ördögtől való az, ha az állam beavatkozik abba, hogy mivel tömik a polgárai fejét, és hogy milyen erkölcsi követelményeket támasztunk a polgárainkkal szemben. Arra viszont oda kell figyelni, hogy ezeket a követelményeket hogyan és ki által kívánjuk érvényesíteni. Egyáltalán nem ártana, ha mind a megvalósítás, mind a megvalósító megfelelne a felállított erkölcsi követelményeknek. Én ezekben látom a legnagyobb aggályokat.
Utolsó hozzászólások