1920. június 4-e, 16:32. Ebben a pillanatban vert egy nagyot Magyarország szíve, és megállni látszott. Az országra sosem látott gyász köszöntött, és ebben a pillanatban már mindenki tudta rég: a nemzet legsötétebb korszakát éli meg.

Magyarország történelmét gyakran látogatták meg a katasztrófák, méghozzá olyan mértékben, amelyet más nemzet egy sem élt át. Mohács, az ország három részre szakadása, a szabadságharcok leverése, mind-mind eltörpülnek a trianoni katasztrófa mellett. A magyarság hozzászokott, hogy harcoljon ha kell, és viselje a vereséget is, de ahhoz nem, hogy ilyen igazságtalan és agresszív módon megcsonkítsák. Ezer évig őrizte a kereszténységet, Európa kulturális és politikai szuverenitását, talán példátlanul sok találmánnyal, felfedezéssel, kultúrkinccsel gazdagítva az egész emberiséget, mégis, 1920-ban, a háborútól, de még inkább a liberális Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság baklövéseitől, vérengzéseitől elfáradt, több sebből vérző nemzetet brutális módon megcsonkították.

Hiába érveltek a magyar és a világtörténelem kiemelkedő tudású, műveltségű politikusai, Teleki Pál és Apponyi Albert grófok a józan ész nevében, Európa "fejlett", nyugati szegletében a vezetők gondolkodása hozzájuk képest legalább száz évvel volt lemaradva. Nemzeti önrendelkezési jog, etnikai határok, gazdasági- kulturális egység, történelem hiába szállt szembe a vak dühvel, és rosszindulatú ártani akarással, a legaljasabb emberi ösztönvilággal. Nem elégedtek meg azzal, hogy az etnikailag valóban nem magyar területeket csatolták el az országtól (amely még így is némi kivetnivalót hagyott maga után, tekintve, hogy a Kárpát-medence egy gazdasági egység; de ez még érthető lett volna), hanem a tisztán magyarlakta részekből is jócskán osztogatott a hirtelen, gombamód alakult "nemzeti tanácsoknak". Ausztria felé is, amely lényegében felelős is volt az első világháborúba való beugrásért (egyedül Tisza István gróf tiltakozott a belépés ellen a birodalmi tanácskozáson), ezzel világossá téve, hogy a győztesek célja nem a rendezés, hanem a gyűlölet szítása volt. Sosem volt igazából gondunk az osztrákokkal, kulturálisan csak velük kerülhettünk közös nevezőre a környező etnikumok közül. Ennek ellenére az odáig önállóan tájegységként, területi felosztásként nem létezett Őrvidék elcsatolása megtörtént, abban a reményben, hogy így a magyarság végképp szembefordul évezredes szomszédjával.

Az elcsigázott nép, ahol tudott, ellenállt (Székelyföld, Balassagyarmat, Sopron, és így tovább), de a túlerővel szemben sikerrel, csak kevés esetben sikerült eredményt elérni. A tragédia körvonalai így folyamatosan, 1918 novemberétől alakultak, és ekkor 1920. június 4-én végképp testet öltöttek. A háborút lezáró, több, különböző helyen megkötött "béke" eredménye, példákkal szemléltetve, a teljesség igénye nélkül: Németország területe 13%-át, Bulgária 8%-át, Magyarország 72%-át vesztette el!

Egy nép értetlenül, remény nélkül, csendben hajtotta le fejét, és a fél ötkor megkonduló harangok tompa ritmusára porba hullajtotta könnyeit. Az eljövendő években pedig mélyen szívébe véste, és ha nem is mondhatta ki, sosem feledte:
 

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”