Jött, aminek jönnie kellett: Mubarak hatalmát elsöpörte a Zemberek és a nép akarata. Nem olyan régen még az újra erőre kapott orosz, illetve kínai hatalmi tényező (a KELET) és a haladó ajroatlantiliberálpiacista blokk (a NYUGAT) nagy szembenállásán rágódott a kül- és belpolitika egyaránt: honnan fújnak a szelek, hova kéne állni, miegymás. Már akkoriban párszor bepötyörésztem kéretlen commenteim keretében, hogy ehelyett/emellett valami más okoz hamarosan fejfájást: az ÉSZAK és DÉL szembenállása.

Ugyanis az a bizonyos második világnak nevezett sáv Észak-Afrikától Közel-Keletig egy ketyegő bomba. A bomba ugyanabból a gyúlékony anyagból van, mint egy másik bomba a saját spájzunkban: demográfia. Csak náluk más előjellel, a népesség növekedése emitten láthatóan üstökösként ível felfelé a mai napig. A második világháborút követően rohamos léptekben modernizálódott az infrastruktúra és a gyermekáldást presztízsként kezelő kultúrák mostanság szembesülnek azzal, hogy 10 gyerekből már jó eséllyel fel is nő mind a 10, túl sokan kénytelenek egy fazékból enni - már ha van mit. Kína időben reagált a saját túlnépesedése ellen - az arab világ nem.

Ezt a problémát lényegében szépen a padló alá söpörte aztán mindenki. Valahogy csak lesz, meg hát az a szép mese a folyamatosan bővülő világgazdaságról kiváló altatószer, az majd megold mindent. Hát nem, most borul a bili, a gazdasági világválság ráadásul fel is gyorsította a folyamatot. Hiszen ők nyugat és kelet közt két szék közé estek - olcsó a munkaerő, de nem olyan olcsó és szorgalmas, mint Kínában. Meglehetősen jó az oktatás színvonala, de messze nem olyan jó, mint nyugaton. Az erőforrások behatároltak: olaj és turizmus nélkül nem egy arab ország egyszerűen összeomlana azonnal.

És a haladó, hidegháborús és globálbiztonságpolitikai játszmákba élvezettel elmerülő Nyugat hosszú évtizedekig egy dolgot tett: biankó csekkel pénzelt hasznos(nak vélt) önkényuralkodókat (a demokrácia nevében, ofkorz), akik aztán országaik belső problémáinak kezelése területén leginkább semmit se tettek, ámde jól megszedték magukat (Mubarak valahogy 70 milliárd! dollár büszke gazdája lett), avagy by the way állig fegyverkeztek, persze - minő véletlen - a nyugati szponzoraik gyáraiból. És persze úgy nyilatkoztak, ahogy megrendelőiknek tetszett. Megyeget ez egy darabig, de az ilyen piramisjátékból tudni kell időben kiszállni, mert beköszöntött az információs társadalom korszaka. Az egyszeri arab szeme is kezd kinyílni: nédda, lehet nálunk jobban élni, pontosabban megélni, nem éhen dögleni. Nédda, a demokrácia másmilyen, mint amivel vezéreink etetnek. Látja a hájas fehér turisták garmadáját a puputevéje előtt pózolni. Tudja, mennyivel jobb dolga van Musztafa sógornak, aki Weissendorfban söpri az utcát. A fiatalok szánkáznak a műholdas tévén, a neten, a chaten. Gombnyomásnyira a világ gazdagabbik fele. Aztán megnézik még egyszer, ők hogy élnek. Oszt jön a lázadás, a nép haragja, forradalom a fülkén kívül.

Hogyan tovább?

I. A dominó effektus

A problémák nem csak Egyiptomra jellemzőek, Tunéziából indult a hullám, zúgolódnak már az egész térségben. Minimum az várható, hogy lazábbra engedik a gyeplőt uralkodóik és végigsöpör egyfajta rendszerváltás szelleme a muzulmán világon. Lapozzunk.

II. Nyugat és az önellentmondás

Mindezen ámulhat-bámulhat a Nyugat, mást nem: ha a demokrácia az evolúció csúcsa, ezt a követelést nehezen lehet számonkérni a haveri diktátorokat buktató népeken. Ja, hogy iszlám demokráciát követelnek? Ki hitte volna. Lapozzunk.

III. Iszlám demokrácia?

Az. Van kereszténydemokrácia is, más vallásra is építhető konzervatív politika. Van is ennek két működő modellje: Törökország, illetve ugyancsak sajátos kiszerelésben - horribile dictu - Irán. A világ szeme Egyiptomon, vajon melyik útra lép? A válasz ebben a tekintetben egyszerű, a török verzió fog nyerni, jelenleg is ennek vagyunk szemtanúi. Az össznépi bizalmat élvező hadsereg a végső alkotmányos biztosíték, a nemzet stabilitásának őre. Majd választanak parlamentet, ahova persze szép eredménnyel be fog kerülni a Muzulmán Testvériség, mely manapság roppant visszafogott stílusban lép fel régi önmagához képest. Lesz egy összességében kellemesen polgári népképviselet a hadsereg árgus szeme alatt, ez nem afganisztáni klánok belháborúja a szomszéd ópiumföldjéért. A tüntetések méretéhez képest kevés volt az áldozat, önkéntes alapon szerveződött hatékony polgárőrség országszerte, elmaradt a tömeges fosztogatás-lincselés. A fáraók népe forradalomból jelesre vizsgázott. Lapozzunk.

IV. Na de aztán...

Csakhogy bárki is kerül hatalomra Egyiptomban, a kezdeti lelkesedés idővel el fog apadni, mert nem lesz tapsra sok-sok-sok millió munkahely, tisztes megélhetés, vagy ami sokakat érint: szimplán ennivaló. Minél később lendül fel a világgazdaság régi szintre (már ha egyáltalán), minél hamarabb apadnak el a véges olajforrások, annál nagyobb lesz a kiábrándulás. És akkor jön a radikalizálódás igazi veszélye. Addigra nem csak az így is egyre szaporodó illegális menekültek kopognak be néhai gyarmatosítóiknál, hanem tömegek. Mi éhezünk, ti meg percenként dobjátok kukába a hamburgert? Igazságtalanság, szent háborút izibe. Esetleg kapunk egy kis haladékot, mert az elkeseredett muzulmán seregek először Izraelbe kirándulnak - mely rövidlátó külpolitikájával meg is tesz mindent az iszlám világban úgyis páratlan népszerűsége fokozására. Aztán viszont ugyan miért ne vennék be a kanyart északabbra?

Ha a fenti, túlzónak tűnő, de valóságos alapot nem nélkülöző forgatókönyvet el szeretnénk kerülni, akkor bizony azt kell csinálni, mint eddig, de végre ésszel: támogatni a kulcsfontosságú Egyiptomot és új vezetését, de átgondolt feltételekkel és precíz elszámolással. Halak helyett hálót, fegyverkezés helyett felelős politikát. A stabilitás követelménye ne a "terror elleni harcnak" nevezett hangzatos cirkuszban merüljön ki, száz merénylőnél nagyobb kockázat a százmilliós elégedetlen tömeg. A cároknak is utóbbi lett a veszte és az az eseménysor sem maradt határon belül.

Sok sikert Egyiptomnak, mindannyiunk érdekében.

Update - Lám, lám, hamar beigazolódott a jóslatom, megindultak az első tömegek észak felé