A 100. évforduló kapcsán érdemes körbejárni, jelszavak és politikai bullshit nélkül mit is jelent ma a centenáriumát ünneplő békeszerződés(, amely ma már nincs hatályban, hiszen az 1947ben kötött Párizsi békeszerződés váltotta a második világháború után)? Hogyan befolyásolja a mi és régiónk (Közép-Európa mindennapjait), merre felé kellene elmozdulni, ha egyáltalán érdemes.

A két pogány

Túl sok karaktert nem akarok vesztegetni a kétoldali sovinizmus álláspontjának cáfolatára. Világos, hogy az integer revíziónak( nyilván Horvátországgal együtt) sem realitása nincs, se értelme. Az egész azért is kellemetlen, mert "jogalapot" teremt a környező államok sovinisztáinak. Hogyha mi piros-fehér-zöldre festhetjük a Kárpát-medencét, miért kéne nekik elfogadniuk, hogy az államaikban élnek nem a többségi nemzethez tartozók is? 
A másik oldalon Trianon puszta említése a Holokauszt előszobája, a békeszerződésben eleve nem történt semmi tragikus, mint egy feudális gyarmatbirodalom régen érő felbontása, az EU pedig egyébként is minden kisebbségvédelmi aggályunkra megoldást kínál. Az egész narratíva egy traumatizált közösség sérelmi politikájának szüleménye, amelyik ritkán érintkezik a valósággal, és nincs is rá igénye. 

Trianon ma

Tehát Trianon létezik, de mennyiben befolyásolja ma a mindennapjainkat? Hol vérzik még mindig a seb, honnan tűntek már el a hegek is? Mit jelent ez a (csonka-)magyarországi belpolitikában? 

Ahol gyógyul

Ténykérdés, hogy az EU-csatlakozással, Schengenbe való belépéssel az elszakítottság érzése már csak a pandémiás időszak alatt érezhető nyűg. Észak és Nyugat felé személyi igazolván bemutatása nélkül utazhatunk, ennyi erővel kb Magyarországhoz is tartozhatnának, legfeljebb a horvát autópálya röhejes fizetőkapui miatt nem Mészárost szidjuk, ezzel egy helyi oligarcha járt jól, miközben milliók szívnak. Az ember minden további nélkül átsétálhat sörözni Párkányra, még örül is, hogy röhejes áron tud a helyi szupermárketben cseh söröket venni. 

Az utazás mellett a globalizmus a nyelvi akadályokat simította el leginkább. Üvöltözhet a nyugger kedvére, hogy ez itten Románia, úgyhogy beszéljek románul: egyrészt nem tudok, másrészt az ottani lakosság jobban boldogul az angollal mint az itteni. Persze fura, hogy az embernek saját hazájában idegen nyelven kell beszélnie, de ha most azonnal visszakapnánk mindent, akkor se lenne ez másképpen. Minden esetre ez már közel sem annyira megalázó, mint egy 80%-ban magyarlakta városban bogarászni a szavakat, hogy vonatjegyet tudj venni a beköltöztetett tóttól, aki igazából makogna magyarul, de csak azért se...

Meg kell említenem a jogvédelmet, ami egyéni esetekben az a benyomásom, hogy nagyon is jól működik. Akit méltánytalanság ér, sikerrel tud legvégső esetben Strasbourgban kopogtatni. A kisebbségi jogok szerepelni fognak a másik oldalon is, de lássuk be: Malina Hedvignek azért sokkal könnyebb dolga volt, mint mondjuk Eszterházy Jánosnak. 

A gyógyulást erősíti, hogy a közös célok, kihívások és ellenségek egyre inkább a kiegyezés felé irányítják a feleket. Nincs is szebb, mint amikor a magyar és a szlovák/román/szerb nackók egymással karöltve gyűlölik a cigányokat, vagy migráncsokat. Szarkazmust félretéve: még azok is egyre inkább meglátják, hogy egymásra vannak utalva, akik eddig az egész életüket, identitásukat egymás gyűlöletére tették fel. 

Ami még mindig fáj

Túl azon, hogy Magyarországon Trianontól függetlenül egész megyék süllyednek a reménytelenségbe, a győztesek által meghúzott határok a mai napig az egyik legsúlyosabb örökségünk. Közhelynek számítanak a szétvágott vasútvonalak, semmibe tartó utak, város nélkül maradt falvak, és falvak nélkül maradt városok, de ennek hatása alig-alig enyhült. Miskolc és Kassa, Nyíregyháza és Ungvár-Munkács közötti maga az árnyékbirodalom. Nógrádnak semmi értelme, a sort könnyen lehetne folytatni. De érdekes a kettévágott Bánát ügye is.

Noha a jogérvényesítés rengeteget fejlődött, továbbra is igaz, hogy a kisebbségi magyarok egyszerű hétköznapjainak megéléséhez is civil kurázsi szükséges. Pl, hogy az ember anyanyelvén beszélgethessen, horribile dictu a négy falon kívül is. A közösségi jogok érvényesítésére pedig az EU-n belül is a merényletek elkövetése az egyetlen járható úgy. Sajnos/szerencsére ehhez a magyar túlságosan úri fajta. Ennek hiányában másoktól függünk. Amikor éppen úgy adódik örülünk, hogy nem mi vagyunk a közellenség, aztán változik a szélirány és újra kiderült, hogy minden kisantant-beli politikus legbelül magyarfaló, amivel kb semmit nem tudunk kezdeni. 

Manapság trendi dolog zöldnek lenni, ami persze nem mindig manifesztálódik tettekben, tehát eleve kihívás, de az egész akkor lesz mission impossible, amikor egy szomszédos országon akarod számon kérni a téged érintő károkat. Magyarországon fő folyóinak vízgyűjtő területe országhatárokon kívül esik. Mégis milyen ütőkártyánk van a románokkal szemben, hogy ugyan ne ciánozzák már össze a Tiszát, azon kívül, hogy #léccine? 

Nemzeti büszkeségünk elvesztésén lehet gúnyolódni, mondván eleve egy illúzió az egész, ami csak visszahúz, az igazság, hogy az élet elég sok területén tetten érhető a megsebzett nemzeti egónk. A "jobboldal" túlkompenzál, a "baloldal" úgy tesz, mintha az érzés eleve bűn lenne. Ez egy rossz hangulatú ország, amelyik vesztesként tekint magára, ami nem is csoda, hiszen nem egyszerűen lebuktunk az alsó ligába(, ez valamilyen szinten reális is), hanem ott is kudarcot vallottunk az addig lenézett riválisok ellen. 

Ami ennél is égetőbb az a nemzeti szolidaritás megkérdőjeleződése. Száz év alatt nem sikerült kitalálni, hogyan viszonyul a jó magyar Trianonhoz, mind itthon, mind otthon. Milyen lojalitást "várunk" el az elszakítottaktól, mi az, amit cserébe adunk. Ami ennek hiányában burjánzik az a totális negligáció, és az üres sörmagyarság. Mit várhat a polgár a nemzettől, hogyha a megélt tapasztalat, hogy hárommillió honfitársunkat cserbenhagytuk? Mit várhat a polgár a nemzettől, hogyha ide "aláír" rögtön nyakába veszi a határon túliak terhét, ellenségként magára húz több tízmillió embert a környező országokból, akiktől ő igazából semmit sem akar? Egyik se jó üzlet.

Ha a Magyar Glóbuszból kicsit kidugjuk a fejünket láthatjuk, hogy nem csak mi szenvedünk Trianon miatt, de a győztes országok is. Nézzük északi "szomszédunkat": A szlovákok húsz évig élvezhették, hogy egy kicsit szabadabb légkörben, magasabb életszínvonalon élhettek a "saját" országukba. Ez volt az a húsz év, amíg lényegesen eltért a Duna két partján az ember élete. Utána, csinálhattunk bármit: a sorsunk közös volt. Náci majd bolsevik megszállás. Rendszerváltás és posztkommunizmus, ma pedig az Unió perifériáján sasolás, hogy mi hullik le a németek asztaláról. Mit nyertek azzal a félmillió magyarral és a déli sávval, akiken 1920 után végre kiélhették magukat? Nem mentek volna ők is többre egy baráti országgal a déli szomszédban? 
Végig lehet menni az összes szomszédunkon(, kivéve osztrákok, horvátok), akik kiszakították a koncot, hogy aztán velünk együtt szaladjon át rajtuk a történelem. 
Románia talán helyet cserélt velünk, ahogy 1916ban remélték azzal, hogy Erdélyt elvették? Talán egy dinamikusan fejlődő középhatalommá váltak, vagy addig addig kapargatták a kis gesztenyéjüket, hogy a magyarhoz hasonlóan egy depressziós, elöregedő, kommunista-nosztalgiában élő elcigányosodó országban találják magukat, akiknek ugyanúgy nincsenek önálló külpolitikai és gazdasági opciói, mint Trianon után nekünk? 

Globalizmus és közös kihívások

Amint látjuk a nacionalizmus hőskora elmúlt. Az egyszeri polgár életén ma már egyre kevésbé határozza meg, melyik országba született, melyik nemzet tagja. Ténylegesen ott tartunk, hogy a tótnak annyiban más, hogy neki Stúr jutott Arany helyett, de szerencsére 95% úgysincs közelebbi kapcsolatban egyikkel sem. (Ez persze nem jelenti az, hogy kisebbséginek lenni ma pont ugyanolyan, mint többséginek.) A közös sorsunkat az befolyásolja, hogy a közép-kelet-európai régió képes lesz-e önálló politikát folytatni kiharcolnia a jussunkat az Unión belül, de lehet, hogy még ez is kevés: ha az Unió bukik Kínával szemben, az mindannyiunknak garantált lesüllyedést jelent.

Az irány

A közös munka viszont akkor lehetséges, hogyha a nyertesek hajlandóak engedni, ez pedig ameddig közvetlen veszély nincs ellenkezik az emberi természettel. A magyar nemzet feladata a helyzetben(, mármint ha kivakaródzunk az elkeserítő belpolitikai mocsárból, amibe egyelőre csak süllyedünk és süllyedünk) a soraink rendezése, és indulatoktól mentesen, következetes stratégiát követve képviselnünk a status quo egy olyan módosítását, amelyben már középtávon mindkét fél megnyugodhat. Ez konfliktusokat jelent, és aki ezt meg akarja úszni ugyanúgy illúziókat kerget, mint aki egy huszáros rohamban reménykedik, amely majd mindent megold, ha egyszer leszámolunk az ellendrukkerekkel. 

Nulladik pontban fel kell oldani a traumát. Ameddig egymással vívjuk a lövészárok és bunkerharcokat egészen biztos, hogy semmit nem fogunk tudni elérni. Ez azért is üdvös lenne, mert ennek hiányában Csonka-Magyarországot se fogjuk soha kormányozni. Minimum harminc éve várunk arra, hogy a kérdés önmagától megoldódjon. Nem fog! Holnap is lesznek libsik és nacionalisták is! 

Első pontban rendezni kéne a lojalitás kérdését. Döntsük el, belföldön mi a kormányokon átívelő nemzeti minimum és maximum. Mi jelent gyáva megúszást és mi az ami üres hangulatkeltő populizmus? Beszéljünk róla(, a hangsúly nyilván az érintetteken), hogyan legyen jó magyar, aki kisebbségben él! Jó-e bárkinek is, ha a székely nem tanul meg románul, és beszorul az ország legszegényebb régiójába? Támogatni kell-e az alig leplezett asszimilációs politikát, mondván, ha nincs magyar végülis probléma sincs? Meddig érdemes daffke Csiki sört inni? Mekkora Magyarország szerepeljen az autómatricán? 

Utána ki kéne jelölni a jogvédelem azon bástyáit, amiből nem engedhetünk. Alkossunk meg egy alapvetően defenzív azokra, akiket jelen helyzetben sikerrel meg tudunk védeni! Használjuk az Unió és egyéb európai szervezeteket! Ne lehessen olyan, hogy az EU-ban egy polgár gyomorideggel szólal meg a saját anyanyelvén! 

Végül fel kell mérni milyen autonómia érdekében érdemes "harcba" szállni. Rossz volt nézni a Székely Nemzeti Tanács vergődését a Minority Safepack ügyében. Egy alapvetően jó és támogatandó kezdeményezés, teljesen amatőr módon kivitelezve. Lelombozó, hogy idegenben, a lejtős pályán úgy futunk neki a meccsnek, hogy azt se tudjuk mi akarunk! 

Mai feladat

Teljesen világos, hogy a mai politikai környezet nem alkalmas arra, hogy Trianon ügyében bármit is tegyünk. Orbán stratégiájában, ha létezik neki ilyen, nem szerepel a krízis feloldása, legfeljebb kihasználása. 

Ameddig ez nem változik a házi feladatunk a következő: beszéljünk egymással! Legyünk ennyivel is előrébb! Utazzunk a tágabb értelemben vett Kárpát-medencében, Újlipótvárostól a csángó falvakig! Barátkozzunk, építsünk kapcsolatokat, ne csak magyarokkal, de minden itt élő náció tagjával! Ha egyszer véget ér a NER legyen valami fogalmunk hol is állunk, mit akarunk!