Szörnyűséges helyzetben lévő félázsiai népségünket bölcsen vezérlő központi erőnk úgy látja helyesnek, hogy az évtizedek óta bevett, automatikusan összeállított választói névjegyzéket angolszászosra kéne hangolni. A dicső forradalmi alattvalóknak maguknak kell jelezni a részvételi szándékukat 2 hónappal a választások előtt. Nos, a határon túl élő magyarjaink esetében ez logikus, az állam nem tudhatja, hol és merre laknak éppen. Belföldön viszont ilyen gond nincs, tehát felmerül a kérdés, ugyan minek? Egyéb szempontokat most pihentetve az egyik legérdekesebb érv, amit bloggerföldén felhoznak mellette a támogatók, hogy ez a rendszer csökkenti a csalásokat. Nos, ez teljesen téves meglátás.

1. Akinek konzervért meg lehetett venni a szavazatát, azoknak ezután is meg lehet, legfeljebb még egyszer tartja markát az illető regisztráció előtt is.

2. Működik ez inverzben is, ez a még biztosabb trükk: az ellenforradalmárnak bizonytalannak ítélt személyeknek azért is juthat konzerv, hogy NE menjenek szavazni. A regisztráció miatt ez hajszál pontosan számon is kérhető (megjelenik a névjegyzéken, vagy sem) vagy akár mondjuk a konzervadag felét megkaphatja a regisztrációs határidő után is, ha tutira nincs rajta a jegyzéken.

3. Még inkább dörzsölt politikusok számára megnyílik az a lehetőség is, hogy egyeseket költséghatékonyan fenyegetéssel bírjanak a szavazástól távol maradásra. Csókolom Marika, ha nem akar maga, vagy fia az utcára kerülni, akkor meg ne lássam a nevét a névjegyzéken. Vagy esetleg elkavarodik valahol a postán a sikeres regisztrációt igazoló értesítője, röviddel a (jogorvoslati) határidő előtt. Micsoda sajnálatos pech, tessék következő alkalommal jönni. Főleg egy önkormányzati választáson lehet ez érdekes, ahol az elöljáróságért versengők az egymás pártpreferenciáját jól ismerő kisebb közösségekben könnyen gáncsolgathatják egymást ilyen módon, nem csak parlamenti választás létezik.

4. Ugyebár állítólag vannak mindenféle pártlistácskák a szavazók preferenciájáról. Ezeket a regisztrációval egybefésülve aztán csuda jól lehet majd látni már a választás előtt hónapokkal, hogy kb. milyen eredmény várható. Nyilvánvalóan az látja a legjobban, aki éppen a hatalmon van és rálát a saját adatbázisán felül a teljes országos névjegyzékre is (jogszerűen, vagy by the way). És akkor még van 2 hónapja, hogy egy kis üveggyöngyöt szórjon, hátha fordul a hangulat, és/vagy gyorsan kisöpörje a kasszát, utána a vízözön.

5. A nem létező pártadatbázisok alapján az is előfordulhat, hogy az ellentábor vélt/valós drukkereinek a jelentkezési papírjait alaposabban nézik át és a legkisebb elírás, olvashatatlanság ürügyén első körben elutasítják. Ez főleg a jelentkezési határidőhöz közel ciki. Majd legfeljebb úgyis az ügyintézőket fogja szidni a jónép, nemde?

6. Itt van aztán még maga a feliratkozás végproduktuma is, maga a választói névjegyzék. Ezt ugyebár mindenki számára láthatóan nyilvánosságra kell hozni, csak hát a határon túliaknál ez nem szerencsés, hisz a kettős állampolgárságot tiltó országokban egy önfeljelentéssel ér fel. Ha viszont adatvédelmi okokra hivatkozva csak személyes betekintés lenne elérhető, akkor kellő garanciák híján megnyílik az út egy további apró trükkre: ha a választás előtt 2 hónappal összeállított jegyzék inkább ellendrukkereket sejtet, akkor elég könnyű rosszhiszeműen olyanokat felvenni a névjegyzékre, akik nem is regisztráltak, és aztán nevükben kreatívan kitölteni pár talicskányi szavazólapot. Azt pedig, hogy kik lehetnének szavazók kül- és belföldön és kik jelentkeztek ténylegesen, a legjobban az látja, aki éppen hatalmon van.

7. Persze dolgozhat a setétben bujkáló ellenforradalmi erők javára is a regisztráció: a feliratkozásért kampányolni ugyanis nemzetközileg kötelező elvárás, a demokratikus részvétel növelésére számos irányelv és még több lehívható uniós pénz van. Soros bácsiktól a sértődött multikig súlyos milliárdok állnának készen, hogy az állítólag félázsiai népségünket minél nagyobb számban tereljék voksolni. Nem lehet tiltani, hisz a részvételre buzdítás az nem konkrét pártpolitikai befolyásolás. Sorban alakulnak majd a jogvédő szolgálatok, melyek segítenek precízen kitölteni a jelentkezési lapokat, segítenek a regisztrációval kapcsolatos fellebbezéseknél. És mivel a kiábrándult szavazó az a mindenkori kormányból kiábrándult szavazót jelenti, a részvételnövelés az ellenzéki pártok elkötelezett, vagy bizonytalan/protest szavazóinak a számát fogja növelni. Így aztán egy vagyon megy el a regisztráció miatti állami többletmunkára, másik oldalon a részvételi motivációra, a végén meg ott vagyunk ahonnan indultunk, hisz akit - nem egészen érthetetlen módon - eddig se érdekelt a választás, az egyszerűen eddig se ment el.

8. A szokásos kampányfinanszírozástól teljesen független a regisztráció (hisz ez még nem jelent politikai pártmotivációt, szavazatleadást), tehát a névjegyzékre vételre buzdító kampányok költségei elszállhatnak a csillagos égig. Mivel ez - lásd fenn -  részvételnövelő demokratikus vívmány, limitálni se lehet, tiltani se lehet, cserébe szuperül lehet a pártsemleges feliratkozásra buzdítás címszóra könyvelgetni tényleges politikai kampánykiadásokat.

9. Pártot és jelöltet ajánlani választópolgárok tudnak, azaz a névjegyzéken lévők, a feliratkozottak. Mivel nyilvánvalóan kevesebben lennének a névjegyzéken egy regisztrációs rendszerben, mint a meglévő automatikusnál, brutálisan megnehezülne a nemzetközi összehasonlításban eleve nem piskóta magyar jelöltállítási rendszer. Pont emiatt sem kell pölö sem az angoloknál, sem a franciáknál egy darab ajánlást sem leadni (úgy bizony, nem 1000 kell, hanem N-U-L-L-A). Hiszen eddig ha az aktivisták végigcsöngették az utcát kopicetlikért, választójogosultak nyitottak ajtót. Mostantól honnan tudja a mezitlábas gyűjtő, hogy kihez kopogjon és kihez nem? Megint a nemlétező pártlisták építői lennének lépéselőnyben.

10. Ami a határidők betartását illeti, tényleg félázsiai népség vagyunk. Minden évben visszatérő hír, hogy éppen hány száz ezren adták be az adóbevallásukat uccsó pillanatban, vagy későn. Súlyos százalékokban lesz mérhető azok száma, akik elkényelmeskedik a választásra való feliratkozást, vagy egyszerűen a választás napján szembesülnek vele, hogy jééé itt valami változott és kimaradnak a buliból. Dühösek lesznek, nem kicsit, nagyon. És könnyen meglehet, elegen ahhoz, hogy a választás eredményét érvénytelennek tekintsék a térségünk meghatározó nagyhatalmai. Az USA úgyis hálás a kiafaszomért, az oroszoknak is jól jön, ha végre nyugaton lehet valakibe könnyen belekötni, az EU-val meg eleve többfrontos háborúban van a NER gépezet.

Szóval kedves gyerekek, a belföldi lakosokra is rákényszerített regisztrációval akárhogy is nézem, de nem csökkentjük, sokkal inkább növeljük a visszaélések lehetőségét. Kérdés, miért is jó ez a törvény előterjesztőjének? Ühüm...

"A Rákosi–Gerő Felcsút-Közgép-klikk, amelynek a Magyar Dolgozók Pártja Fidesz Központi Vezetőségében és a Magyar Népköztársaság kormányában döntő befolyása volt, 1948 2010 végétől kezdve letért a marxizmus–leninizmus polgári konzervativizmus elvi alapjáról. A párt- politikai- és állami életben, valamint a gazdasági élet irányításában szektás és dogmatikus politikát, ellentmondást nem tűrő, parancsolgató és bürokratikus vezetési módszereket honosított meg. Káros módszereik rendkívül súlyos hibákhoz és bűnökhöz vezettek párt- politikai- és állami életünkben egyaránt. Akadályozták a párt- politikai- és társadalmi élet demokratizmusának kiszélesítését, durván megsértették a szocialista jogállami törvényességet. Olyan gazdasági politikát erőltettek a népre, amely figyelmen kívül hagyta az ország gazdasági adottságait, gátolta a dolgozók életszínvonalának emelését. Az önkéntesség lenini elvének az aktívbarát piacgazdaság elvének megsértésével a termelőszövetkezeti mozgalmat térségbeli pénzügyi kilátásainkat súlyosan kompromittálták a parasztság befektetői és adófizetői rétegek jelentős része előtt. A szovjet példa keleti szél gépies másolásával, a szovjet–magyar barátság külgazdasági és külpolitikai mozgásterünk helytelen értelmezésével, a nemzeti érdekek háttérbe szorításával, haladó hagyományaink és nemzeti értékeink lebecsülésével és semmibevevésével súlyosan megsértették a magyar nép nemzeti és hazafias érzéseit."

(Ihlet innen és innen )

Tudom, hogy egy idő után unalmas a Jobbik-kuruc tengely bukásain pörögni, de ezt egyszerűen nem tudom kihagyni. Radikáliséknál nagy esemény történt, kiderült, hogy a tudjukkik beférkőztek a soraikba.

Bár szerkesztőségünk mindig is sokra értékelte, ha valaki akkora flexibilitással bír, hogy képes rálépni a saját tökére is, azért a gúnyos, lúdtalpas, belpesti, kamatszedő kárörömünk raccsolva-gágogva hangoztatása mellett építő jellegű segítséget is szívesen adunk. Álláspontunk szerint a Jobbiknak ki kellene cserélnie Csanádot a MAZSIHISZ nem eléggé zsidó zsidójára, akinek meg pont az a baja, hogy az anyai génjei túl keresztények az ő vallásához.

Biztos baromi kellemetlen lehet ilyenkor a később kiderülő igazság.

Itt a tavasz, és régi hagyományokhoz híven ilyenkor nemcsak a rovarok rajzanak ki, de a mindenkori ellenzék is. Idén sem lesz ez másképp, a Százezren a Sajtószabadságért civil szervezet március 15-ére meghirdetett nemteccikelése mellett az LMP is belváros-szerte meg fog jelenni, hogy aláírást gyűjtsenek a népszavazási kérdéseikhez.

Álláspontom szerint a politikában téves a "több szem többet lát" megközelítés, és sokkal inkább az érvényesül, hogy a résztvevők szellemi kapacitásának legnagyobb közös osztója érvényesül. Így a közvetett demokráciának sem vagyok híve, de még az általános és egyenlő választójoggal is problémáim vannak. Ezek után gondolom nem meglepő, ha nem vagyok a népszavazások feltétlen híve. Olyan az, mint amikor 12 idiótára bízzuk annak megítélését, hogy ki bűnös, és ki ártatlan.

Nem úgy, mint a mindenkori ellenzékiek, akik más lehetőség híján így próbálják - egyébként eredményesen - tematizálni a politikai közbeszédet. Hiszen ebből nem lehet rosszul kijönni, már önmagában az győzelem, ha sikerül hónapokra meghatározni a politikai kommunikáció irányát. Eddig ez egy olyan terep volt, amit nagyrészt a Fidesz dominált, és bármit is mondott, az MSZP csak arra reagált, így belenyugodva a vert helyzetbe. Amikor megpróbáltak ezen változtatni, akkor is csak az erőtlen fasiszta kártyára futotta. Nem csoda hát, hogy még a Bajnai-féle "apolitikus politikus" taktika is népszerűbb volt a szó eredeti értelmében vett "reakciós" MSZP kommunikációnál. (Valóban, ezt a poént kár lett volna kihagynom.)

Annak ellenére, hogy a népszavazás intézménye alapvetően nem a szívem csücske, el kell ismerni, hogy van létjogosultsága. És nem csak az olyan kérdésekben, mint például egy új alkotmány elfogadása (ugye, Fidesz?). Ha lehetett a Fidesznek, akkor bizony nyugodtan lehessen az ellenzéknek is. Persze felmerül, hogy az MSZP továbbra is ragaszkodik-e ahhoz a korábbi álláspontjához, hogy a népszavazás csak pénzpocsékolás, és inkább inkubátorokat kell venni, de ez legyen a jövő zenéje. Kár is erre több időt pazarolni, lássuk inkább a kérdéseket, egy kicsit kisarkítva:

1. A tankötelezettség korhatára továbbra is 18 év maradjon.

Pro: csak a szokásos. Nem kapnak megfelelő papírt az emberek kézhez, így nem tudnak eredményesen elhelyezkedni. Hoffmann Rózsa korbáccsal hajtja ki a tanulni vágyó gyermekeket az iskolából, hogy az épületet inkább a csuhások használják pedofil szeánszokhoz.

Kontra: Nem kötelező koptatni az iskola padját, ha nem akarod. Azzal, hogy bent bámulod a falat és unatkozol, csak a többieket zavarod. Attól pedig, hogy kapsz a kezedhez egy papírt, még nem leszel értelmesebb. Ha ezt a logikát vennénk alapul, akkor már rég tízmillió akadémikus országa lennénk. Talán félreértjük a statisztikát, és nem azért alacsonyabb a munkanélküliek száma a magasabb képzettségűek körében, mert azt szeretik az emberek, hanem azért, mert aki képes tovább tanulni, az jobb munkaerőnek is bizonyul.

Azt alapul véve, hogy az alanyi jogon, sőt, tulajdonképpen állami kényszerrel adott papír nem ér semmit, sőt, csak a többi értékét devalválja, ezért az én válaszom: nem.

2. Az álláskeresési járadék folyósításának időtartamát a jelenlegi kilencven napról emeljék vissza a korábbi 260 napra.

Pro: Ez tipikusan az a téma, ahol megmutatkozik az, hogy Magyarországon számtalan párhuzamos valóság létezik egymás mellett. Ilyen például ez is. Az egyik alternatív valóság szerint hazánkban tömegével élnek emberek szegénységben önhibájukon kívül, a szociális államnak pedig kötelessége segíteni rajtuk. Nem engedhetjük, hogy tömegek nyomorogjanak ártatlanul, csak azért, mert elvesztették az állásukat. Arról nem is beszélve, hogy a nyomorgó tömegek az állam és a társdalom számára is potenciális veszélyt jelentenek.

Kontra: A másik párhuzamos valóságban ez természetesen egyértelműen a cigánytémához kapcsolódik. Itt ingyenélő kisebbségiek élősködnek a társadalmon, és százezreket zsebelnek be a nagy büdös semmire. Én mindenesetre nem lepődnék meg, ha a Jobbiknak, és a Fidesz radikális szárnyán fellelhető suttogó propagandának nem ez lenne az elsődleges irányvonala. Ha munkáról vagy gyermekszámról van szó, amihez még a pénz kérdése is hozzájön, akkor biztos, hogy arra egy bizonyos szellemi szint alatt csak cigányozással lehet reagálni. Ékesen bizonyítja ezt a gyermekek után járó többlet szavazati jog gondolata, ami ugyan figyelemreméltó elképzelés volt, mégsem jutott túl a cigánykérdésen. Vannak persze ennél értelmesebb ellenvetések is, a legkézenfekvőbb az, hogy erre egyszerűen nem telik az államnak. Három hónapot fizet, de többet már nem.

Ha piacgazdaságban élünk, akkor fogadjuk el, hogy az állam nem fog erőn felül segíteni senkinek sem. Az én személyes válaszom: nem.

3. Ne lehessen 100 napnál hosszabb próbaidőt kikötni.

Pro: a próbaidő egy rendkívül bizonytalan, stresszes időszak minden munkavállaló számára, amely alatt Damoklész kardjaként lebeg a feje felett a tudat - már ha szabad ezzel a szép képzavarral élnem -, hogy bármikor indoklás nélkül kirúghatják. Emellett pusztán csak három hónapra nem éri meg felvenni valakit, ha aztán azonnal kirúgjuk. Az ennél hosszabb időszakra való felvételnél viszont már simán megéri mondjuk félévenként váltogatni a munkavállalókat minden következmény, indoklás, kártérítés nélkül.

Kontra: ha versenyképesek akarunk lenni a nemzetközi tőke hazánkba vonzása terén, akkor olcsó munkaerőre és kedvező munkáltatói feltételekre van szükség. Minél kevesebb a munkavállaló joga, annál jobb a munkáltatónak, ami ösztönzi a gyárak hazánkba telepítését.

Emellett viszont el kell gondolkodni azon, hogy mi az ár/érték vonzata egy ilyen szabályozásnak. Vonz-e annyi munkahelyet hazánkba a próbaidő drasztikus növelése, amennyi értékében felér a munkavállalóink teljes kizsigerelésével. Az én válaszom tehát a népszavazási kérdésre: igen.

4. Szabadságot kettőnél több részletben továbbra is csak a munkavállaló kérésére lehessen kiadni.

Pro: nagyjából az előző kérdésről van itt is szó. Elfogadhatatlan, hogy a törvényesen járó szabadságot ne akkor és úgy vegyem ki, ahogy az jólesik, hanem szépen elaprózva, a leglehetetlenebb időpontokban. Lehetőleg februárban, hosszúhétvégéken menjen a szerencsétlenje nyaralni, persze még annál is jobb, ha egy nem túl forgalmas szerdádat töltheted a semmivel.

Kontra: a munkavállalók nyilván mind egyszerre, a két ünnep között, meg nyáron akarják kivenni a szabadságukat, így pedig nem működhet egy vállalat. A plusz jogok a munkáltatónak munkahelyeket teremtenek.

Ehhez kár is mit hozzáfűzni, ugyanaz az álláspontom, mint a 3. pontnál: igen az LMP javaslatára.

Vélemény?

Egy korábbi posztomban már rámutattam arra, hogy a mai napig jobbról-balról szemellenzős beskatulyázás tárgyát képező Horthy korszak alatt egyszer már megvívta Magyarország a maga harcát a gazdasági talpra állás terén. Na nem éppen kurucosan, hanem horribile dictu bizony a Birodalom szabta feltételekhez ügyesen alkalmazkodva, előatlantista Népszövetségi kölcsönnel, noch dazu egyenest egy jól kiválasztott "helytartó", Jeremiah Smith segítségével. Az országgyűlési naplókban kutakodva egy rendkívül tanulságos ülésanyagra bukkantam, mely nevezett témához kapcsolódóan kiválóan szemlélteti, milyen hangnemmel és hozzáállással viszonyult a 20-as évek nemzeti konzervatív kormánya és parlamentje azokhoz a nyugati nagyhatalmakhoz, melyek nemhogy gátlói, hanem segítői lehetnek egy válság sújtotta Magyarország gazdasági talpra állításának. Kissé hosszú szöveg következik, de talán rávilágít arra, hogy józan ésszel kapcsolatokat építve sokkal több haszna van a fránya nyugatnak, mintha kiaf*szunkat lengetnénk nem-ortodox módon. Következzék egy kis történelem, amiből megint nem sikerült tanulni:

A nemzetgyűlés 575. ülése

1926. évi június hó 22-én, kedden,
Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsilvay Tibor elnöklete alatt.
...

A kormány részéről jelen vannak : gr. Bethlen István, Bud János, Vass József.

(Az ülés kezdődik délelőtt 11 óra 5 perckor.)
(Az elnöki széket Scitovszky Béla foglalja el.)

Elnök: Az ülést megnyitom.

A mai ülés jegyzőkönyvét vezeti Perlaki György jegyző ur; a javaslatok mellett felszólalókat jegyzi Bodó János jegyző ur, a javaslatok ellen felszólalókat pedig jegyzi Petrovics György jegyző ur.

T. Nemzetgyűlés !

Hazánk pénzügyi önállóságát visszanyerve, elhagyja helyét a Népszövetség által pénzügyeink ellenőrzésére kiküldött főbiztos, Smith Jeremiás ur. (Éljenzés jobbfelől.) Ebből az alkalomból indíttatva érzem magam, hogy erről a helyről megemlékezzem azokról a jelentős érdemekről, amelyeket Smith Jeremiás főbiztos ur a szanálás sikeres végrehajtásával hazánk gazdasági talpraállitása körül szerzett.

Mint egy nagy, dicsőséges s gazdag nemzet fia foglalta el felelősségteljes és kényes pozícióját ebben a szegény, megcsonkított országban s a dolog természete szerint sokszor talán népszerűtlen feladatát nemcsak a szakember tárgyilagos elfogulatlanságával és az igaz önzetlenség nemes puritanizmusával, hanem egyúttal a nemzetünket megbecsülő jóbarát megértésével teljesitette. (Ugy van! Ugy van! Jobbfelől.)

Azt hiszem tehát, hogy pártkülönbség nélkül mindnyájunk egyértelmű felfogásának adok kifejezést, mikor indítványozom, hogy nemzetünknek a távozó főbiztos iránti köszönetét és háláját jegyzőkönyvünkbe foglaljuk (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) s felhatalmazást kérek, hogy ezt a megnyilatkozásunkat magában foglaló jegyzőkönyvi kivonatot a nemzetgyűlés nevében diszes kiállításban adhassam át a főbiztos urnak (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) Méltóztatnak előterjesztésemhez hozzájárulni? (Igen!) Ha igen, ilyen értelemben mondom ki a határozatot. (Taps és felkiáltások a jobboldalon és a középen: Éljen Smith Jeremiás!)

Kenéz Béla képviselő ur napirend előtti felszólalásra kért és kapott tőlem engedélyt, a szó Kenéz Béla képviselő urat illeti.

Kenéz Béla: T. Nemzetgyűlés! (Halljuk! Halljuk!) Az elnök ur előterjesztése után, mellyel plasztikusan juttatta kifejezésre a népszövetségi főbiztos ur távozása nyomán bennünket eltöltő érzéseket, méltóztassanak megengedni, hogy — mint a pénzügyi bizottság elnöke — visszhangja legyek az elnök ur szavainak- hogy a népszövetségi főbiztos ur érdemeit kellőképpen értékelhessük, egy rövid visszapillantást kell vetnünk az ő működését megelőző időbeli állapotokra.

A nemzetgyűlés bölcsessége előtt ismeretes, hogy a háború a nemzeti vagyon jelentékeny részét felemésztette és hogy a háborúra következő események, különösen a négy és fél hónapig tartó bolsevik uralom és a példátlanul fosztogató ellenséges megszállás majdnem egészen megsemmisítette azt a tőkevagyont is, amely a hosszú háború után még megmaradt. (Ugy van! jobbfelől.) A rombolás folyamatát betetőzte a trianoni békediktátum, amely az ezeréves Magyarország történelmi, gazdasági egységét vérző, sőt azt mondhatnám, elvérzésre kárhoztatott csonkká roncsolta szét és a megmaradt csonka Magyarországot a gazdasági élet legelemibb feltételeitől is megfosztotta, (Ugy van! jobbfelől.) Hiszen ott állottunk tőke nélkül, a termeléshez nélkülözhetetlen nyers- és segédanyagok nélkül, a környező államokkal való gazdasági érintkezés lehetetlenségének atmoszférájában. A jóvátételi kérdés bizonytalansága és a külfölddel szemben fennálló egyéb kötelezettségeinknek terhe tartózkodóvá tette a barátságos és a semleges külföldi tőkét is és a tőkehiány meg a bizonytalanság megölte a vállalkozási kedvet és megbénította a termelést. Igen természetes, hogy ilyen körülmények között az állam bevételei nem tudtak lépést tartani az állam kiadásaival. S minthogy az államháztartás állandó deficitjének fedezésére nem állott rendelkezésünkre sem belföldi, sem külföldi tőke, az infláció eszközéhez kellett nyúlnunk, amely megrendítette a magyar pénzbe vetett bizalmat és a korona értékének is folytonos romlására vezetett. Több izben tettünk kísérletet a magunk erejéből való talpraállásra: igy a bank jegylebélyegzéssel kapcsolatos kényszerkölcsön utján 1920-ban, az egyszeri vagy önváltság utján 1921-ban, továbbá adóztatási rendszerünknek a reformjával és a változott viszonyokhoz való átalakításával, valamint pénzügyi adminisztrációnkban 1922-ben megkezdett újjászervezésével. Mindezek a lépések azonban legfeljebb átmeneti sikereket hoztak és nem tudták biztositani sem pénzünk stabilitását, sem államháztartásunk egyensúlyát, aminek következtében az állami kiadások egy részének fedezésére megint csak a bankóprés működése hozatalához kellett folyamodnunk.

T. Nemzetgyűlés! Ezek a tények érlelték meg azt a gondolatot, hogy államháztartásunk és gazdasági életünk rendbehozására külföldi kölcsön felvételéhez forduljunk. Ismeretes a nemzetgyűlés előtt, hogy azok a tárgyalások,  melyeket ez iránt a Nemzetek Szövetségével folytattunk, eredményre vezettek. Az e tárgyalások eredményét magukban foglaló két jegyzőkönyv és az ezekhez szorosan csatlakozó gazdasági ujjáépitési programm — amint méltóztatnak tudni — az 1924 : IV. tc-kel, az úgynevezett szanálási törvénnyel a magyar törvénytárba is beiktattatott. A II. számú jegyzőkönyv 6. cikkében foglalt jogkör gyakorlására és különösen a gazdasági ujjáépitési programm végrehajtásának ellenőrzésére a Nemzetek Szövetségének tanácsa Smith Jeremiás urat, az Északamerikai Egyesült Államok kiváló szakértőjét jelölte ki, aki működését 1924. május 1-én meg is kezdette. Az említett jegyzőkönyvben a népszövetségi főbiztos ur bizonyos jogokkal ruháztatott fel és ennek megfelelően bizonyos kötelességeket vállalt magára. Jog és kötelesség, t. Nemzetgyűlés, akármilyen tökéletesen és akármilyen részletesen legyen is szabályozva, csak üres keretek, (Ugy van! a jobboldalon.) amelyeknek életet, lelket, tartalmat a jog gyakorlójának és a kötelesség vállalójának egyénisége ad. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Lehet egy joggal az azt szabályozó jogforrás formai sérelme nélkül és mégis kíméletlenül, sőt kegyetlenül, az alávetettek életműködésének megzsibbasztásával élni és lehet egy kötelességet forma szerint pontosan, lényegben mégis lanyhán, az érdekeltek jóvoltának tökéletes elhanyagolásával teljesíteni. Hogy a népszövetségi főbiztos ur nem igy fogta fel jogát és kötelességét, arról tanúságot tehet nemcsak a t. kormány, de merem mondani, az állam gazdasági életének minden számottevő embere (Ugy van! Ugy van! a jobb és a baloldalon.) és tanúságot tehetek — talán nem egészen illetéktelenül — magam is, aki mint a pénzügyi bizottság elnöke, évek óta alaposabban tekinthetek bele államháztartásunk és állam gazdaságunk menetébe. Tanúságot tehetünk róla mindannyian, hogy a népszövetségi főbiztos ur az ő nagy hozzáértését teljes energiával, szívvel-lélekkel állította a magyar gazdasági ujjáépités szolgálatába. Amint az elnök ur is mondotta, mint egy boldog, szabad nemzet fia, megértéssel fordult egy szabadsághoz szokott, de ártatlanul pénzügyi és gazdasági bilincsekben sínylődő nemzet szerencsétlen sorsa felé. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Jóformán működésének első napjától kezdve gazdag tapasztalása és kiváló szaktudása révén megbecsülhetetlenül értékes tanácsokkal szolgált a népszövetségi kölcsön felvételénél, a méltó büszkeségünket alkotó Jegybank megalapozásánál és a jóvátételi kérdések rendezésénél. Nemcsak ellenőrizte, de állandó, éber és megértő figyelemmel kísérte a magyar gazdasági élet minden mozzanatát. És e közben sohasem helyezkedett a fiskalitás rideg álláspontjára. Ellenkezőleg, azt az elvet vallotta és érvényesítette, hogy egy beteg államháztartást és államgazdasági organizmust egyoldalú pénzügyi politikával meggyógyítani nem lehet, hanem csak egy következetesen átgondolt gazdasági politikával.

Egy ilyen politikának és egyszersmind évek hosszú sora óta bekövetkezett lerongyolódásunk reparációjának céljaira sohasem idegenkedett a beruházások lehetővé tételétől. Ezek a beruházások végeredményben a gazdasági élet fellendítésére és a munkanélküliség enyhítésére vezettek vagy fognak következéseikben vezetni. Emellett pedig lehetővé teszik egy nagyszabású kultúrpolitikai koncepció megvalósítását is, ugy az általános oktatás, mint a gazdasági szakoktatás terén. A főbiztos ur teljes megértést tanusitott emellett a közszolgálati alkalmazottak sorsa iránt is. És bár a napi politikától mindig távoltartotta magát, a kormányba vetett bizalma mindig lehetővé tette, hogy minden felmerült kérdés teljes egyetértésben intéztessék el. A Népszövetség előtt nemcsak mint kötelességét híven teljesítő ellenőr szerepelt, hanem mint a magyar nemzetnek s a magyar nemzet érdekeinek nagy súlyú és nagy tekintélyű szószólója is. A Népszövétséghez intézett jelentések, amelyek részletes és hű képét tárják fel az ő felügyelete alatt bekövetkezett konszolidációnak, megnyerték számunkra a külföld bizalmát és megnyitották előttünk a külföldi tőke forrásait. Egész munkássága, amelyet ő a szinte romokban heverő gazdasági élet talpraállitásának áldozott, eszembe juttatja nagy költő honfitársának, Longfellownak szép szavait:

»Build to-day then strong and sure
With a firm and ample base
And ascending and secure
Shall to-morrow find its place.«

Munkásságában hű maradt hazája csodálatraméltó alkotmányához. Ez az alkotmány, amely annyi más charta-alkotmánynak szolgált mintaképéül s amelynek alaptételeit a keletkezése óta eltelt 140 esztendő sem tudta megingatni, kimondja a jogot az egyenlőségre, a szabadságra, de kimondja a jogot a boldogulás feltételeinek biztosítására is. És mit tett nálunk a népszövetségi főbiztos ur? Minden igyekezete arra irányult, hogy visszakapjuk egyenlőségünket a nemzetek családjában, hogy visszakapjuk elkobzott "pénzügyi és gazdasági szabadságunkat és hogy megszerezhessük gazdasági boldogulásaink feltételeit.

A népszövetségi főbiztos ur működésével hálás emlékezetünkbe idézte azokat a történelmi kapcsolatokat, amelyek az Északamerikai Egyesült Államok és Magyarország között kezdettől fogva fennállottak. Hiszen tudjuk, hogy magyar vér hullott Északamerika függetlenségének kivívásánál. Charlestown-nál 1779-ben esett el Kovács Mihály lovassági ezredes több más honfitársunkkal együtt. Magyarok harcoltak az Északamerikai Egyesült Államok oldalán az emberi szabadság érdekében és magyar kivándorlók százezrei tették az ő szellemi és fizikai munkájukkal, a maguk közremüködésével lehetővé az Egyesült Államok hatalmának, dicsőségének és gazdagságának megteremtését. Viszont az Északamerikai Egyesült Államok népe, sőt kormánya is megértéssel fordult 1848-ban a magyar szabadságharc felé. Es amikor a magyar ügy elbukott, a csillagos lobogó védelme borult a magyar menekültekre. A magyar Clio hálás elismeréssel fogja feljegyezni Taylor-nek, az akkori köztársasági elnöknek és Websternek, az akkori külügyministernek szimpátiáját és az amerikai társadalomnak tettekben is megnyilatkozó lelkesedését a magyar ügy iránt, mindenekfelett pedig azt a példátlan megtiszteltetést, amelyben az Északamerikai Egyesült Államok szenátusa és kongresszusa részesítette Kossuth Lajost azzal, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) hogy nyílt ülésében fogadta őt. Ez a kitüntetés, amelyhez hasonlóban az Egyesült Államok egész fennállása óta alig néhány ember részesült, vagy 60 esztendő multán megint csak egy magyar államférfinak jutott osztályrészül, a mi mindnyájunk tiszteletétől övezett t. képviselőtársunknak, gróf Apponyi Albertnek. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.)

T. Nemzetgyűlés ! Hazája nemes hagyományaihoz méltó módon betöltvén tisztét, a népszövetségi főbiztos ur távozik körünkből. Magával viszi nemcsak a jól teljesített kötelesség megnyugtató öntudatát, hanem a magyar nemzet háláját és azt a kérését is, hogy tartson meg bennünket jó emlékezetében. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Jusson majd eszébe, az ifjú tetterőtől duzzadó Újvilágban az az ezeresztendős régi nemzet a Duna völgyében, amely a civilizáció őre és fenntartója volt Európa keletén, s amely a békét és kultúrát vére hullásával védelmezte meg. És ha majd hajója az amerikai tenger habjait szeli, jusson eszébe az a szerencsétlen nemzet, amelynek a tengerből Trianon óta csak a fájdalom és a nyomorúság óceánja maradt. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) És ha majd robog vele a vonat a végeláthatatlan amerikai őserdőkön át, jusson eszébe az ezeresztendős magyar tölgy, amelynek koronája ma meg van csonkítva, de amely a maga gyökereit kitéphetetlenül bocsátja le véráztatta földjébe e hazának. S ha majd fülébe csendülnek a »Hail Columbia« büszke hangjai, akkor jussanak majd eszébe a magyar himnusznak búbánatos, zokogó, panaszos szavai: vére hullásával, szenvedéseivel, áldozatos munkájával

»megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt.«

Az elnök ur előterjesztését melegen üdvözlöm és azt készséggel elfogadom. (Élénk éljenzés és taps a jobb- és baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.)

----

Ha pedig eddig végigrágta magát a kedves olvasó a fenti szónoklaton, hasonlítsa össze azt tartalmilag és alakilag az aktuális forradalmi üzengetéssel. Vajon milyen beszéd zárja a jelenlegi szabadságharcunkat? Talán a twitter lesz a megmondója? Vagy egy aktaszám az "összeomló" nyugaton? Érdekes időket élünk, nem vitás.

Ui.: természetesen a fentiek alapján NER szemszögből megállapíthatjuk, hogy a Bethlen kormány valószínűleg egy idegenszívű gyarmatosítóbérencz hazaáruló szoclib banda lehetett...

Az országot újraszervező forradalmi vezetésünk éppen sikeresen elszakadt a válságzónától egyenest bele az IMF karjaiba. A láthatatlanul is rendkívüli gazdasági eredmények mellett természetesen bölcs vezetésünk a számos hiányossággal küzdő jogrendünket sem feledi, gőzerővel zajlik a jogállam megerősítése. No de hát a kiretusálásra ítélt lomnicizmus és egyéb dezertőr bakák leszerelése után hogyan is nézhet ki az ideális konzervatív jogállam? A feladat világos: a biztonság kedvéért ne csak gazdaságilag szakadjunk el a szabadságbűnözés mételye által halálra ítélt nyugattól, hanem közjogilag is. Fő a hatékonyság, ugyebár. Mi sem kézenfekvőbb, hogy a dolgok elaprózása és holmi macerás demokratikus fékellensúlyozósdi helyett inkább precíz, német, autoriter megoldásokat kutatva maga őfelsége Nagy Frigyes (1712-1786) porosz király életművét vegyük kicsit közelebbről szemügyre.
 

Frigyes, amikor nem éppen táborvezénylő tábornokként vívott véres háborúkat - kis országát vezető európai hatalommá téve - előszeretettel pihent meg kedvenc kastélyában. Berlintől közelében, Potsdam városka határában található az imádott nyári kunyhócska, a Sanssouci palota. A káprázatos kertrendszerrel övezett kastély a mai napig népszerű kirándulóhelye a sörön túli örömökre fogékony kultúrturistáknak és sokan közülük meglepetten tapasztalnak egy furcsaságot: a palota tőszomszédságában egy kissé rozoga szélmalom található. A legenda úgy tartja, hogy Frigyesünket meglehetősen zavarta úri nyugalmában a szomszédban nyikorgó malom, mely bizonyos Johann Wilhelm Grävenitz nevű molnár tulajdona volt. Így hát a király híres fukarságán magát túltéve, megpróbálta kivásárolni a malmot. A makacs lisztfétisiszta Johann azonban ragaszkodott szeretett munkaeszközéhez, melynek építéséhez még maga Frigyes apja adott engedélyt. Éktelen haragra gerjedt a harcmezőn edzett király és megfenyegette a molnárt:

"Tudja, hogy uralkodói hatalmamnál fogva elvehetném azt a malmot csak úgy - és egy garast se kell érte adnom?!"

Mire a molnár így válaszolt:

"Minden bizonnyal meg tudná ezt tenni Felséges Uram, ha nem lenne ott a Berlini Kamarabíróság!"

És mosolyogva visszatért a nyikorgó malomba, Frigyes pedig jobb híján szippantott egy nagyot a tubákos szelencéjéből és ment vissza a csatamezőre.

A valóságban persze nem egészen így zajlott az eset. Frigyes kifejezetten szerette a malmot, mely vidéki kastélyának idilli rusztikus bájat kölcsönzött, meghitt zakatolása feledtette a csatazajt és az udvaroncok fecsegését. Emiatt inkább bőkezűen fizette az amúgy tényleg szerfölött élelmes molnár által pimaszul trükkösre vett bizniszt, a rohamos fejlődésnek indult porosz királyságba látogató külföldi vendégek pedig megszőtték a palota szokatlan szomszédépületének legendáját. Évtizedekkel később elbontották a rozoga malmot, ám 1787-ben egy francia író felkapta a legendát, ami visszajutott a porosz trónt öröklő II. Frigyes Vilmos fülébe. Az új király úgy vélte, hogy ez a mese egy szép példája annak, hogy miként kell viselkednie az igazságos uralkodónak az alattvalóival szemben és lelkesen újra felépíttette a szélmalmot, életben tartva a legendát az utókornak. Nos, valahogy így értelmezték több száz évvel ezelőtt a feudális, abszolutisztikus, ergo gyaníthatóan nem szoclibfletóista porosz uralkodók a jogállamot.

Manapság, modern korunk dicső 2011-ik és a Nagyon Együttműködő Rezsim közel második évében járva emígy fest az állami igazságérzet: a legnagyobb természetességgel egy kormánypárti politikus feleségét szánják az Országos Bírói Hivatal élére. Meglátjuk, milyen szép (külföldi) legendák övezik majd az ilyen "konzervatív" lépéseket és reméljük, hogy az igazság nem csak a családban marad.

(Inspired by wikipedia )

"A Gyűlölet Hetének hatodik napján - felvonulásokkal, szónoklatokkal, üvöltözéssel, énekszóval, zászlókkal, plakátokkal, filmekkel, viaszfigura kiállításokkal, dobok pergésével és kürtök harsogásával, menetelő lábak dobogásával, tankok hernyótalpainak nyikorgásával, repülőgépek tömegeinek dübörgésével, ágyúk dörgésével teli hat nap után -, mikor az izgatottság a tetőfokára hágott, s az Eurázsia iránt érzett általános gyűlölet olyan őrjöngéssé fokozódott, hogy ha a tömeg a kezébe keríthette volna a kétezer eurázsiai háborús bűnöst, akiket az ünnep utolsó napján nyilvánosan szándékoztak felakasztani, feltétlenül darabokra szaggatja őket - éppen ebben a pillanatban adták tudtul, hogy Óceánia mégsem Eurázsia ellen visel háborút, Óceánia ellenfele Keletázsia. Eurázsia szövetséges hatalom."

Július 17-én fordulóponthoz érkezett a gyöngyöspatai krízis. Erre a napra írták ki a választásokat, miután az alkalmatlan Tábi lemondott. Az izgalmas megmérettetés 7 jelölt között dőlt el, Juhász Oszkár magabiztosan, ugyanakkor csak relatív többséggel nyert, ami bizony alaposan felkavarta a már így is zavaros vizet. A kis mátrai falu nem véletlenül került fókuszba, hiszen amivel szembe kell nézniük, Magyarország egyik legégetőbb problémája, így az eredmények mindenképpen megérnek egy alaposabb elemzést.

Erdélyben és Romániában lezajlottak az érettségik. Ez még önmagában nem lenne ok arra, hogy írjak erről, azonban az eredmények meglehetősen furcsák lettek: a diákok 44%-a tett sikeres vizsgát(, kapott minimum 6ost). => Több mint a felük megbukott.

A minap elhunyt Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Renatus Ludwig Gaetan Pius Ignatius von Habsburg-Lotharingen, ismertebb nevén Habsburg Ottó magyar trónörökös. Teljes életútja ismertetése helyett egy 1934-es nyilatkozatát idéznénk, amelyből képet kaphatunk politikai hitvallásáról és amellyel azóta is feltétel nélkül azonosulhat minden önérzetes monarchista.

Olvasva a tegnapi tüntetésről készül tudósításokat megakadt a szemem pár nyilatkozó derék rendvédelmis nyilatkozatán. Panaszaik közös pontjai szerint ők negyvenes éveik végére idegileg ki vannak, egészségük megromlott, a tervezett intézkedéssel a kormány megöli őket. De mielőtt megsajnálnánk őket...

Bauer Tamásra, a cikkeire és a Galamusra normális esetben egy szót sem érdemes vesztegetni, de most külön kérésre megteszem. (Trianonról egyébként tavaly írtam egy hosszabb lélegzetű bejegyzést, ami sajnos orv blogtámadás áldozata lett, de így sem kívánom ismételni magam.)

Mi az, amivel nem értek egyet?

Pártunk, a Magyar Dolgozók Pártja a felszabadulás óta eltelt időben igen komoly eredményeket és sikereket ért el. A mi pártunk vezette ki a magyar nemzetet abból a szinte reménytelen helyzetből, amelyet a háború pusztításai okoztak. A mi pártunk vezette az újjáépítést, és a mi pártunk vitte győzelemre a harcot a régi rend, a tőkések és nagybirtokosok ellen, s a mi pártunk vezetésével kezdte meg dolgozó népünk lerakni jobb, szocialista jövőjének alapjait a városban és a falun egyaránt... a mi erős és egységes pártunk a felszabadulás óta megoldott minden feladatot, ami elé a történelem állította. Dolgozó népünk üdvére és felvirágzására megoldja azokat a célokat is, amelyeket most tűztünk ki magunk elé... Lássa az egész ország, hogy pártunk egységes, összekovácsolt, hogy minden tagja, minden szervezete, minden agitátora és népnevelője helyesli célkitűzéseinket, hogy el van szánva arra, hogy leleplezi, visszaveri és szétzúzza az ellenség minden támadását, mely dolgozó népünk életszínvonalának, jólétének emelkedését meg akarja gátolni.(Lelkes taps.)... Minden ipari munkás, minden, a termelésben dolgozó értelmiségi legyen tudatában annak, hogy elsősorban az ő öntudatos, fegyelmezett, jó munkájától függ, hogy milyen iramban tudjuk a dolgozók jólétét emelni. Minden kommunista, pártunk minden tagja, népnevelőink, agitátoraink, a DISZ ifjúságának százezrei, a szakszervezetek másfél milliót számláló dolgozói lépjenek sorompóba, végezzenek jó felvilágosító munkát, leplezzék le, szigeteljék el az ellenséget, s példamutatásukkal biztosítsák új célkitűzéseink teljes sikerét! Dolgozzunk bátran, magabiztosan, jó ügyünk igazába és helyességébe vetett hittel, és a siker, a győzelem, mint annyiszor, újra a mienk!(Percekig tartó, lelkes taps. A hallgatók felállva kiáltják: "Éljen a párt!")

Hála a jó égnek a fenti, 1953-ban elhangzott, apró termetű népvezér által tartott beszéd óta ma már persze a politikai kultúrát és főképp a kormányzati kommunikációt elképesztő minőségi előrelépés jellemzi történelmünk eme sötét korszakához képest. Aki mást állít, az természetesen fletóista liberálnyilas. De mint tudjuk:

"Nem kétséges, hogy az imperialisták és ügynökök itthon, nálunk is meg fognak próbálni mindent, hogy zavarják szocialista építésünket, dolgozó népünk életszínvonalának emelését. Ebben a helyzetben fontosabb, mint bármikor, hogy mindenki világosan lássa: pártunk és vezetése egységesebb, összeforrottabb, mint valaha.(Hosszan tartó, lelkes taps.) Ennek az egységnek, összekovácsoltságnak szilárd és megingathatatlan alapját azok az eszmék és tanítások képezik, melyeket Marx, Engels, Lenin, Sztálin dolgoztak ki, s amelyek, mint a múltban, úgy a jövőben is, változatlanul megvilágítják előttünk a szocializmushoz vezető utat."

További újrahasznosításra alkalmas közéleti slágereket a kedves olvasó keressen a szikra nyomda gondozásában megjelent művekben.

A tegnap elfogadott új alkotmány kapcsán ismét fellángoltak a politikai érzelmek, ismét kedvére vizionálhatott apokalipszist a baloldali B-közép, a liberálisok gyakorolhatták a flashmobozást, az ultrakonzervatívok pedig city-szittyásat játszhattak a Kossuth téren. Akkor mi a baj?

Isten[1], áldd[2] meg a magyart[3],
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel[4];
Bal sors[5] akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép[6]
A múltat[7] s jövendőt!

Őseinket[8] felhozád
Kárpát[9] szent[10] bércére,
Általad nyert szép hazát[11]
Bendegúznak[12] vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának[13],
Árpád[14] hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj[15] szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török[16] sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára[17].

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol[18] nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát[19]
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének[20]
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad[21]
Szép hazám[22], kebledre[23],
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre![24]

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját[25] a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott[26], most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk[27] hő szeméből!

Szánd meg, Isten[28], a magyart[29]
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors[30] akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép[31]
A múltat[32] s jövendőt!


Cseke, 1823. január 22.

Írtam már egy posztot félig a fociról, félig a társadalomról, hát most jöjjön egy teljesen a labdarúgásról, ha már úgyis itt volt ez a "rangadó" a héten.

Kedves olvasóink! Elnézést kérünk a hosszas hallgatásért, ennek több oka is van. Az egyik, hogy habár 1 millió új munkahely még nincs, az Archiregnum csapata igazi úttörőként megteszi a magáét ezen a fronton is. A másik, valóban súlyos indok az, hogy teljességgel letaglózzák az embert a jelen idők történései. Lássuk hát, hogyan is fest a mai helyzet egy vékony szelete!

- Halló, rendőrség?!!! AZONNAL JÖJJENEK, NAGY BAJ VAN!
- Nyugodjon meg, uram, kérem mondja, mi a baj?
- Itt vagyunk a Parlamentben, és... és.... VONA GÁBOR MELLÉNYBEN VAN!!!
- Uram, sajnos nem egészen értem, mire gondol...
- GÁRDÁSISTA MELLÉNY!!! BETILTOTT ÖNKÉNYURALMI FELOSZLATÓ FELSÉGJELVÉNY!4444 NÁCIK!!!! VÁÁÁÁ, JÖJJENEK AZONNAL!

Ahogy Laszlovszky József a Magyar címer történetében is írja, a vágásos címer (Árpád-ház családi jelvénye) először Imre 1202-es aranybulláján jelent meg, majd II. Andrásnál az 1222-es Aranybullán. A korai előfordulásokban kilencszer, később hétszer vágott mezőben, hol a páros, hol a páratlan sávokban oroszlánokat ábrázolnak. Az oroszlánábrázolás és a vörös-ezüst vágás spanyol hatást mutat. [Az első dinasztikus aragóniai-magyar kapcsolat Imre - III. Béla és Châtillon Anna fia - és Aragóniai Constanza házasságával köttetett meg.] A vágásos címer a XIII. században csak rövid ideig használatos, IV. Béla pénzein újra a kettőskeresztes címerpajzs tűnik fel. Bertényi Iván Kis magyar címertan című művéből az is kiderül, hogy ez az oroszlános címer valójában nagyon is egyedi dolognak számított, és az Árpádok uralkodásának végével vissza is szorult. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a Gárda, amikor kiválasztotta magának az oroszlános címert, akkor valami "egyedit" szeretett volna találni, és Imre címerében rá is talált arra az "egyediségre", amire vágyott. Ez a címer ráadásul semmilyen módon nem köthető össze semmilyen fasiszta jelképpel, mivel utoljára a XIII. században használták. Az pedig, hogy sávos zászlóról van szó, önmagában egyáltalán nem jelent fasizmust, körülbelül annyi az egyezés, mint a pöttyös túró rudin a pöttyök. Ezen a problémán túllépve tehát, most hogy tisztáztuk, hogy nem fasiszta jelkép található Vona Gáboron, megkérdezhetném, hogy az ország törvényhozásában műveletlen emberek ülnek, ha erről egyikőjüknek sincs meg a határozott véleménye? Kétlem.

Demokráciaféltő nyálverés part 485868

Mégis milyen jogon akarja megmondani bárki bárkinek ebben az országban, hogy felvehet-e egy nyomorult fekete mellét oroszlános címerrel? Elárulom, az egészért egy felelőtlenül és siralmasul szerkesztett kormányrendelet a felelős, nevezetesen a 218/1999. (XII. 28.)-as számú (időközben egyébként átkerült az inkriminált szakasz az Sztv.-be), melyet a Bajnai-kabinet módosított 2009 végén. Ennek lényege, hogy aki feloszlatott (és nem betiltott, a sajtó és a “művelt” politikusok tévhitével ellentétben) társadalmi szervezet egyenruháját, formaruháját viseli, azt ötvenezer forintig terjedő bírsággal lehet sújtani. A jogalkotó célja egyértelműen a feloszlatott – és továbbra sem betiltott – Gárda Egyesület korábbi tagjainak vegzálása, de olyan jogi szabályozással, ami zsigerből alkotmányellenes, valamint súlyos mértékben szabadságjogokat is sért. A szövegnek van még egy óriási hibája, mégpedig hogy ki állapítja meg, hogy mi egy társadalmi szervezet egyenruhája, formaruhája? Ha a Gárda holnaptól lila sálban és sárga széldzsekiben kezdi meg a vonulást, azokat is meg fogják büntetni, akik csak hasonló öltözetben vannak? Szerepel-e a Gárda ruháján bármilyen önkényuralmi jelkép, amely miatt annak viselése tiltott dolog? Teszem hozzá, hogy az egész önkényuralmi jelképes Btk. szakasz úgy ahogy van sérti mind a magyar, mind pedig az európai mércét is. A Vajnai k. Magyarország ügyben a strasbourgi bíróság kimondta, hogy nem jogsértő, ha valaki az utcán vörös csillagot visel, azért, hogy kifejtse a véleményét. A döntés megállapítja, hogy Vajnai magatartása politikai véleménynyilvánítás volt, amely a szólásszabadság terrénumán belül mindig fokozottabban, a lehető legszigorúbban védett. A vörös csillagnak ugyanis túl a vörös diktatúrán, más jelentései is léteznek, például ez a nemzetközi munkásmozgalom szimbóluma. Az ítélet szerint Vajnai viselkedése nem volt “veszélyes”, mert Magyarország stabil demokrácia, ahol a közeljövőben nem várható a szélsőségesek hatalomátvétele. Azok a tömegek, akiknek rossz érzésük alakult ki a jelkép láttán, nem elegendő a félelmük ahhoz, hogy a jogkorlátozásra ez indokot adhasson. Nem volt tehát olyan kényszerítő érdek, amely Vajnai (akár enyhe) büntetését indokolttá tette volna. A strasbourgi bíróság megállapította, hogy a magyar szabályozás túlságosan széles, hiszen a véleményszabadság által védett magatartásokat is korlátoz. A rendszerváltozás óta eltelt két évtized ugyanis ma már nem feltétlenül kívánja ennek a jelképnek az elutasítását, két évtized ugyanis már megfelelő távlat az enyhítéshez. Innentől kezdve kérdezem én, hogy az a gárda ruha, amin még csak önkényuralmi jelkép sincsen, hogyan válhat a tiltás szenvedőjévé? A magyar Alkotmánnyal, és az Ab. gyakorlatával is ellentmond ez a szabályozás, ráadásul a jogszabályszöveg is túlontúl széles ahhoz, hogy könnyedén értelmezni lehessen. Ennek megfelelően a MSZP-nek egy irtózatosan nagy fekete pont jár azért, mert egyrészt felhívták a figyelmet Vona Gábor szándékos provokációjára, ezzel abszolúte teret adva annak, amire a Jobbik készült, máspedig azért, mert olyasmin rugóztak, amit inkább politikai értelemben kellett volna ignorálniuk, mintsem jogilag. 

Hol kezdődne a jogsértés?

A Magyar Gárda, mint feloszlatott társadalmi szervezet masírozásain részt venni nem lehet, így ha súlyosabb cselekmény nem valósul meg, első körben az Sztv. 152/B. §-át hívhatja elő a jogalkalmazó, de aki ilyen szervezet fenntartásában is részt vállal, az akár a Btk. 212/A. §-át is megvalósíthatja. Egy gárdamellényt felvenni viszont semmilyen bűncselekményt, szabálysértést nem valósíthat meg, mivel maga a gárdamellény, per definitionem nem állapítható meg mit takar. A rendőrségnek azt kellene vizsgálnia, hogy az egyenruhát viselők vajon a már feloszlatott szervezet kötelékében vesznek-e részt valamilyen megmozduláson vagy nem. Ezt azonban konkrét esetekben kellett volna vizsgálnia a rendőrségnek és a magyar bíróságoknak, amely a Gárda (nem is tudjuk már melyik) jelenlegi állapotát nézve okafogyottá vált. Azt azonban, hogy bárkinek is egy mellény viselése miatt intézkednie kelljen, feleslegesnek és nevetségesnek tartom. Az Országgyűlés jelenlegi Házszabályában nem szerepel dress code arra vonatkozóan, hogy a képviselőknek mit szabadna és mit nem szabadna felvenniük. Ha akarná, az Országgyűlés megtehetné, hogy az ilyesmiket kitiltja a T. ház üléseiről, ehelyett természetesen a rinyálást választja az ellenzék, valós problémák helyett pedig Török Zsolt (már megint) hülyét csinált magából. A túlzás netovábbja, és az említett képviselő mélypontja az volt, amikor a kisebb értékű lopások súlyosságához mérte az ún. "gárdamellény" viselését. Tényleg nincs jobb dolga az MSZP-nek?

Hamarosan a dicső magyar honfitársaink postaládájába pottyan 12 kérdés az alkotmányról. Ez eddig nagyon szép, igazán pompás, hisz a rendszerváltást és a nagybetűs "liberális" demokráciát nem kis mértékben azért nem érezte igazán magáénak az istenadta nép, mert isteni döntéshozói annak megalkotásából lényegében kihagyták. Nagy divatja van történelmünkben a felülről reformálgatásnak, de azért az Aranybullától a 12 Pontig az maradt meg mégis becses emlékben, amit alulról noszogattak a haladás érdekében. Alkotmányozásról konzultálni: menő.

Azonban a vitára felkínált kérdések közt található alábbi OMG kategóriájú felvetés:

"Járjon-e szavazati jog a kiskorú gyermekek után?"

Nos, a netes közvélemény teljesen pártfüggetlenül azonnal körberöhögte ezt. Külön elemzés tárgya lehetne, hogy ezzel hogyan sikerült (megint) egy jó kezdeményezést lendületből mínusszal indítani, de maradjunk az eredeti kérdésnél. Az alkotmány szövegezésének vezetésével megbízott Szájer úr azzal magasztalja az ominózus kérdés létjogosultságát, hogy:

az állampolgárok közül a 18 év alattiak alkotják a legnagyobb olyan csoportot, amely ki van zárva a politikai képviseletből, ezért ha "pozitív döntés" születne, az "mindenképpen komoly következményekkel járna", a politikusoknak jobban oda kellene figyelniük erre a társadalmi rétegre.

Na de kérem, ha a 18 év alattiak helyett/nevében a szüleik szavaznak, azzal tényleg bevonjuk őket a döntéshozásba? Hát nem. Pedig állítólag

ezzel Magyarország irányt mutathatna a legutolsó nagy szavazatijog-kiterjesztés tekintetében

Én meg azt állítom, hogy ezzel nem kiterjesztik a szavazati jogot - hisz egy szem árva új szavazópolgár se keletkezik a rendszerben - hanem csak torzítják a szavazat egyenlőségének elvét azok rovására, akiknek nincs gyermekük, vagy már felnőtt. A szavazat egyenlőségének elve egyébiránt költői kérdés lehetne, hisz pl. egy adócsaló szava az urnánál ugyanolyan súllyal nyom latba, mint egy járulékait nyugdíjig böcsülettel fizető derék emberé. Ámde van egy sor nemzetközi intézmény és ajánlás, mely meghatározza az "egy ember - egy szavazat" alapelvét. Érdemes lenne a nagy ötletelgetés közepette esetleg az EBESZ és az ET Velence Bizottságának anyagait böngészni, mielőtt - a médiatörvény körüli cirkuszhoz hasonlóan - valami nagyon haladóajropéernek beállított lépés visszafelé sül el a várt tapsvihar helyett. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a romavoks nevezetű biznisznek milyen mértékű felfutását eredményezné ez a családi szavazósdi.

Szóval, ha valóban olyannyira a fiatalok szavazójogának kiterjesztése lenne a cél, akkor van erre egy teljesen egyszerű, létező és járható út, nevezetesen a 2007. évi osztrák választójogi reform: le kell vinni a szavazójog korhatárát a 16. életévre , míg a választhatóság követelményét megtartani 18 évnél. Így esetleg a fiatal maga döntheti el, kire is szavaz.

(Természetesen van egy olyan olvasata is ennek az egésznek, hogy direkt azért teszik fel ezt a finoman szólva vitatható kérdést PR gegként, hogy az alkotmányozók elmondhassák: csuda nagy demokraták akartunk lenni a témában, de a népnek nem tetszett a felvetés és alázattal elálltunk tőle...)

És csak úgy zárásként jegyezném meg, hogy a szavazókkal való variálgatás helyett/előtt inkább úgy lenne ildomos, hogy tengermélyen tisztelt honatyáink a saját portájuk előtt söprögetnek először, azaz szigorítanak a választhatóság feltételein. Mondjuk, egy képviselőjelöltnek ugyan ne legyen szekérnyi köztartozása. Vagy így 20 évvel a rendszerváltás után a kommunista rendszert előkelő pozícióban, avagy alávaló módon kiszolgáló személyek csak ne indulhassanak már a demokrácia képviselőiként (lusztráció). Ezt a csehek már szépen megoldották, azaz szintén van működő ajropéer példa.

Kérdés, van-e nálunk ezek átvételére akarat.

A 2011-es év a kormány (és valószínűleg az ország) számára döntő év lesz: tavasszal egy húsz éve húzódó stigma, az alkotmányozás végére tehetnek pontot az Országgyűlésben a képviselők. Bár a jelenlegi alkotmányos berendezkedés teljesen működőképes, az 1989-es alkotmány tehát kiállta az idő próbáját, a Fidesz mégis elszánta magát, hogy megtegye a döntő lépést egy új rendszer irányába.

Az alkotmánnyal, és úgy en bloc az alkotmányozással kapcsolatban azonban számos tévhit él a köztudatban. Az emberek nagy része azt sem tudja, mi fán terem egy alkotmány, és hogy egyáltalán annak mit kell tartalmaznia, mit kell képviselnie; de ugyanígy azt sem tudják megmondani, hogy a jelenlegivel mi a baj – ha van vele baj egyáltalán. S míg az alkotmánnyal kapcsolatos viták a rendszerváltást követő húsz évében újra és újra lángra kaptak, ezzel párhuzamosan az alkotmányozás, mint feladat egyre inkább háttérbe szorult, elsikkadt az aktuálpolitikai mezőben. De vajon mi ennek az oka? Miért megy ilyen nehezen az alkotmányozás, egyáltalán mi annak az oka, hogy a politika – amelyik joggal érezheti bűnösnek magát e mulasztásában – nem tett eleget annak az ígéretének és kötelességének, hogy 1990-ben, az első szabad választásokat követően ünnepélyesen alkotmányt fogadjon el? Egyáltalán van-e szüksége Magyarországnak új alkotmányra? Miért okoz ez romantikus, sokszor heves kiabálásokba menő vitákat a politikai paletta jobb- és baloldalán?

A probléma gyökerét 1989-ben kell keresnünk. Mielőtt azonban nekiugranánk a témának, egy állítást le kell szögeznünk: az 1949-es alkotmány mítosza hazugság, nem több mint ócska, népbutító, demagóg lózung, amely csak a bűnbak (azaz az 1949-es alkotmány) kijelölésére jó, semmi másra. Ez a jelenlegi alkotmány csak a számában 1949-es, tartalmában (azon soron kívül, mely szerint Magyarország fővárosa Budapest) azonban 1989-es. Az akkori ellenzék, amelyik előkészítette és véghezvitte az alkotmányrevíziót, nem adott lehetőséget arra, hogy (Pokol Béla szavaival élve) az a „műparlament”, amelyik ezt a módosító-csomagot elfogadta, egyben odabiggyeszthesse a kész jogszabály címére, hogy ez az alaptörvény 1989-ben készült. Formailag tehát az 1949-es alkotmányt törölték ki teljesen, majd töltötték fel új tartalommal, gyakorlatiasabban szólva: a szocializmus füzetéből szépen kitépkedtek minden oldalt, és betoldottak helyére egy teljesen új és konszenzuson alapuló normaszöveget, amelyet az egész akkori ellenzék (legalább hallgatólagosan) elfogadott. Érezhető volt azonban az összekacsintás a háttérből; ezek (ti. a régi rendszer) ugyan elfogadta ezt a módosítást, de hogy nézne ki, ha ezt is mondanánk, hogy ez az ő alkotmányuk? Aki megnyeri a választást, az majd megoldja, és csinál egy újat helyette, ez pedig a preambulum szerint pedig marad ideiglenes.

Itt vagyunk 2011-ben, és még mindig 1989-es alkotmányunk van. De vajon baj ez? Sokan szeretik hangsúlyozni, mintegy a probléma gyökereként feltűntetni, hogy ez az 1949-es alkotmány az oka az ország minden bajának és gondjának. Nos, el kell hogy keserítsem azokat, akik ezt a szöveget eddig elhitték; ehhez az alkotmánynak semmi köze. Az pedig, hogy a számozása az 1989-es események miatt 1949-es maradt, önmagában nem jelent semmit; a hatályos Polgári törvénykönyvünk 1959-ben, a Büntető törvénykönyvünk pedig 1978-ban készült, mindkettőt több tucat alkalommal módosították már a rendszerváltás óta, de ezeknek a nagy kódexeknek mégis van valamiféle kontinuitásuk a korábbi állapotukkal, ez pedig a jelenlegi alkotmányról egyáltalán nem mondható el. A jelenlegi alkotmány tehát címezésében 1949-es, tartalmában inkább 1989-es, de a kilencvenes évek során még ezen a szövegen is módosítgattak az aktuálpolitikai széljárás szerint. Szabaduljunk meg tehát az utálatunktól, ez a normaszöveg nem tehet arról, hogy 1949-esként van címezve, holott tartalmában a szocializmusnak még csak a nyomát sem tartalmazza. Mi tehát a baj?

Mit kellett volna tennie az Antall-kormánynak? Az SZDSZ-szel megkötött paktum helyett inkább az egész alkotmányt kellett volna egy picit helyreigazítania, a címezést módosítania, és elég lett volna megtoldani egy új preambulummal; és ma ez az egész hisztéria az alkotmánnyal kapcsolatban fel sem merülne. Ezt a történelmi lehetőséget azonban a kétharmaddal alkotmányozó Horn-kormány, és az Orbán-kormány is több ízben elmulasztotta. Később, a Gyurcsány-kormány is szeretett volna alkotmányozni, de ezt a tervezetet a TASZ keresete ellenére sem kell kiadnia a minisztériumnak, mondván, ez nem közérdekű adat.

Ma azonban az Orbán-kormány nem az alkotmányt fejleszti, hanem az egész rendszert okolja. Azt állítja, minden bajunk forrása az alkotmány, amely Orbán szavaival élve nem más, mint „technokrata szabályhalmaz”. A jelenlegi alkotmánynak ugyanis kétségkívül vannak hibái, de ezek nem olyan hibák, amelyek egy józan revízióval ne volnának megoldhatóak – ez azonban nem igényel tagadást, nem igényli, hogy a politika az alkotmány, s így az alkotmányos rendszer egészét tagadja és utasítsa el. A kormánynak azonban szüksége van egy ideológiai keretre, ennek első lépése a NENYI, és befejező fázisa az új alkotmány elfogadása, ha kell az ellenzék nélkül. Félreértés ne essék: nem tagadom, hogy az Országgyűlésnek joga van alkotmányozni. A jelenlegi, orbáni értelemben „rossz” rendszernek ugyanis egyenes következménye, hogy az alkotmányozó hatalmat az Országgyűlés gyakorolja (az 1989-es alkotmány ekképpen rendelkezik). Ehhez nem kell nemzetgyűléssé, és egyéb romantikus fogalmakká alakulnia: ha akarná, egyszerű egyéni képviselői indítvánnyal is elfogadhatná az új szöveget, legitimitását elviekben senkinek sem szabadna kérdőre vonnia.

Ugyanakkor, ha átlépünk a tiszta jogtan oldaláról a politikai mezsgyébe, akkor viszont már figyelembe kell vennünk a kormány saját logikáját, mely szerint az alkotmány szent dolog, valami olyan, amihez kötődni lehet, hogy ne legyen az „technokrata szabályhalmaz”, sokkal inkább egy ország alaptörvénye. Ebből a szempontból tehát egyáltalán nem közömbös, hogy ezt az alkotmányt ki nyújtja be, hogyan fogadják el, és hogy egyáltalán ki ért vele egyet. A Fidesz nagyon jól tudja, hogy egyedül, még ha formailag meg is tehetné, nem alkotmányozhat – társakra (vagy társtettesekre?) van szüksége, hogy a politikai legitimációja is meglegyen ennek az alaptörvénynek. Jelen pillanatban azonban úgy tűnik, az LMP lehet a mérleg nyelve, mert ha ők nem vesznek részt a folyamatban, a nemzetközi sajtó attól lesz hangos, hogy a Fidesz a szélsőjobboldallal készít új alaptörvényt Magyarországnak. Ez pedig a még el sem készült normaszöveg hitelét gyorsan tönkre fogja tenni; ha az ellenzék valaha hatalomra kerül, azon fog dolgozni, hogy ezt a rendszert (a Fidesz új alkotmányát) eltörölje, és újat építsen a helyére. Biztos, hogy szükségünk van erre?

Tartok tőle, hogy a Magyarország húszadik százada, elejétől a végéig folyton a rendszerek megbuktatásáról és újjáalakításáról szólt, és ebből a történelmileg igencsak tanulságos gödörből az új kormány nem kíván kilépni. Sokkal inkább megint, ha csak szimbolikusan is, de rendszert vált, egyszerűen lejártnak nevezi a régit és minden bajunkért ezt okolja. A kormány tehát kényelmetlenül érzi magát abban a közjogi rendszerben, amelyben korábban már ő is kormányozott, és zavarosnak titulálja azt a húsz évet, amit a jelenkori magyar demokrácia a háta mögött hagyott. A történelmi hibákból a Fidesz nem tanulni akar, hanem doktriner módon oktrojál egy alkotmányt annak elfogadtatása helyett. És ez már nem csak politikai értelemben óriási hiba.

Főleg azért hiba, mert úgy tűnik, a kormánypártnak halvány fogalma sincsen arról, milyen alkotmányt szeretne. Az utóbbi hónapokban semmi mást nem tudtunk meg, csak sok-sok ötletelést a kétkamarás parlamentről, a magzati élet védelméről, a családi választójogról, de arról még szó sem esett, hogy az államszervezetben kellene-e változtatás, az alapjogi fejezetet hol kellene módosítanunk, vagy hogy esetleg a társadalmi részvétel eszközeit hol kellene tágítanunk avagy szűkítenünk. Inkább úgy tűnik, a Fidesz okulván sikertelenségeinek okaiból, egy tömör és éppen ezért aránytalan alkotmányszöveget szeretne („magalkotmány” koncepció), amelynek tartalmát kétharmados törvényekkel töltené fel. A Fidesz tehát alkotmány címén egy gumiszabályokkal telerakott, üres lózungokkal teli alkotmányt szeretne, amit legalább szeretni lehet, mert „szép”, de használni annál kevésbé. Nem: egy alkotmánynak nem ez a feladata.

Az 1989-es alkotmányszöveg az idő fogságában, alig pár hónap leforgása alatt készült. Az eddigi történelmi tapasztalataink azt mutatják, igazán jó és időtálló alkotmányt rövid idő és nagy politikai-történelmi nyomás alatt lehet készíteni – amely még a legelfogultabb hozzáállás szerint sincsen meg. Magyarországon nagy bajok vannak, társadalmi és gazdasági bajok, de alkotmányozási kényszer nincsen. A Fidesz ráadásul éppen ennek a jelenlegi alkotmánynak a száz százalékos kihasználásával (obstrukció, népszavazások, alkotmánybírósági indítványok) jutott el idáig; lett ennek az országnak a kormányzó hatalma. Így, mióta a kezükben a kormány, teljességgel ellentétes az érdekeikkel, hogy ezt a receptet bárki is lemásolja róluk.

A Fidesz tehát nem egy új, szilárd rendszer alkotmányos alapját, sokkal inkább a 2010-es tavaszi győzelem pillanatképét szeretné új alkotmányában rögzíteni. Ez pedig sokkal inkább egy politikai párt törekvése a hatalom megtartására, mintsem egy józan ítélőképességgel rendelkező alkotmányozó hatalom döntése az ország jövőjéről. Ebben a szellemben pedig nem lehet időtálló alkotmányt készíteni.

Jött, aminek jönnie kellett: Mubarak hatalmát elsöpörte a Zemberek és a nép akarata. Nem olyan régen még az újra erőre kapott orosz, illetve kínai hatalmi tényező (a KELET) és a haladó ajroatlantiliberálpiacista blokk (a NYUGAT) nagy szembenállásán rágódott a kül- és belpolitika egyaránt: honnan fújnak a szelek, hova kéne állni, miegymás. Már akkoriban párszor bepötyörésztem kéretlen commenteim keretében, hogy ehelyett/emellett valami más okoz hamarosan fejfájást: az ÉSZAK és DÉL szembenállása.

Ugyanis az a bizonyos második világnak nevezett sáv Észak-Afrikától Közel-Keletig egy ketyegő bomba. A bomba ugyanabból a gyúlékony anyagból van, mint egy másik bomba a saját spájzunkban: demográfia. Csak náluk más előjellel, a népesség növekedése emitten láthatóan üstökösként ível felfelé a mai napig. A második világháborút követően rohamos léptekben modernizálódott az infrastruktúra és a gyermekáldást presztízsként kezelő kultúrák mostanság szembesülnek azzal, hogy 10 gyerekből már jó eséllyel fel is nő mind a 10, túl sokan kénytelenek egy fazékból enni - már ha van mit. Kína időben reagált a saját túlnépesedése ellen - az arab világ nem.

Ezt a problémát lényegében szépen a padló alá söpörte aztán mindenki. Valahogy csak lesz, meg hát az a szép mese a folyamatosan bővülő világgazdaságról kiváló altatószer, az majd megold mindent. Hát nem, most borul a bili, a gazdasági világválság ráadásul fel is gyorsította a folyamatot. Hiszen ők nyugat és kelet közt két szék közé estek - olcsó a munkaerő, de nem olyan olcsó és szorgalmas, mint Kínában. Meglehetősen jó az oktatás színvonala, de messze nem olyan jó, mint nyugaton. Az erőforrások behatároltak: olaj és turizmus nélkül nem egy arab ország egyszerűen összeomlana azonnal.

És a haladó, hidegháborús és globálbiztonságpolitikai játszmákba élvezettel elmerülő Nyugat hosszú évtizedekig egy dolgot tett: biankó csekkel pénzelt hasznos(nak vélt) önkényuralkodókat (a demokrácia nevében, ofkorz), akik aztán országaik belső problémáinak kezelése területén leginkább semmit se tettek, ámde jól megszedték magukat (Mubarak valahogy 70 milliárd! dollár büszke gazdája lett), avagy by the way állig fegyverkeztek, persze - minő véletlen - a nyugati szponzoraik gyáraiból. És persze úgy nyilatkoztak, ahogy megrendelőiknek tetszett. Megyeget ez egy darabig, de az ilyen piramisjátékból tudni kell időben kiszállni, mert beköszöntött az információs társadalom korszaka. Az egyszeri arab szeme is kezd kinyílni: nédda, lehet nálunk jobban élni, pontosabban megélni, nem éhen dögleni. Nédda, a demokrácia másmilyen, mint amivel vezéreink etetnek. Látja a hájas fehér turisták garmadáját a puputevéje előtt pózolni. Tudja, mennyivel jobb dolga van Musztafa sógornak, aki Weissendorfban söpri az utcát. A fiatalok szánkáznak a műholdas tévén, a neten, a chaten. Gombnyomásnyira a világ gazdagabbik fele. Aztán megnézik még egyszer, ők hogy élnek. Oszt jön a lázadás, a nép haragja, forradalom a fülkén kívül.

Hogyan tovább?

I. A dominó effektus

A problémák nem csak Egyiptomra jellemzőek, Tunéziából indult a hullám, zúgolódnak már az egész térségben. Minimum az várható, hogy lazábbra engedik a gyeplőt uralkodóik és végigsöpör egyfajta rendszerváltás szelleme a muzulmán világon. Lapozzunk.

II. Nyugat és az önellentmondás

Mindezen ámulhat-bámulhat a Nyugat, mást nem: ha a demokrácia az evolúció csúcsa, ezt a követelést nehezen lehet számonkérni a haveri diktátorokat buktató népeken. Ja, hogy iszlám demokráciát követelnek? Ki hitte volna. Lapozzunk.

III. Iszlám demokrácia?

Az. Van kereszténydemokrácia is, más vallásra is építhető konzervatív politika. Van is ennek két működő modellje: Törökország, illetve ugyancsak sajátos kiszerelésben - horribile dictu - Irán. A világ szeme Egyiptomon, vajon melyik útra lép? A válasz ebben a tekintetben egyszerű, a török verzió fog nyerni, jelenleg is ennek vagyunk szemtanúi. Az össznépi bizalmat élvező hadsereg a végső alkotmányos biztosíték, a nemzet stabilitásának őre. Majd választanak parlamentet, ahova persze szép eredménnyel be fog kerülni a Muzulmán Testvériség, mely manapság roppant visszafogott stílusban lép fel régi önmagához képest. Lesz egy összességében kellemesen polgári népképviselet a hadsereg árgus szeme alatt, ez nem afganisztáni klánok belháborúja a szomszéd ópiumföldjéért. A tüntetések méretéhez képest kevés volt az áldozat, önkéntes alapon szerveződött hatékony polgárőrség országszerte, elmaradt a tömeges fosztogatás-lincselés. A fáraók népe forradalomból jelesre vizsgázott. Lapozzunk.

IV. Na de aztán...

Csakhogy bárki is kerül hatalomra Egyiptomban, a kezdeti lelkesedés idővel el fog apadni, mert nem lesz tapsra sok-sok-sok millió munkahely, tisztes megélhetés, vagy ami sokakat érint: szimplán ennivaló. Minél később lendül fel a világgazdaság régi szintre (már ha egyáltalán), minél hamarabb apadnak el a véges olajforrások, annál nagyobb lesz a kiábrándulás. És akkor jön a radikalizálódás igazi veszélye. Addigra nem csak az így is egyre szaporodó illegális menekültek kopognak be néhai gyarmatosítóiknál, hanem tömegek. Mi éhezünk, ti meg percenként dobjátok kukába a hamburgert? Igazságtalanság, szent háborút izibe. Esetleg kapunk egy kis haladékot, mert az elkeseredett muzulmán seregek először Izraelbe kirándulnak - mely rövidlátó külpolitikájával meg is tesz mindent az iszlám világban úgyis páratlan népszerűsége fokozására. Aztán viszont ugyan miért ne vennék be a kanyart északabbra?

Ha a fenti, túlzónak tűnő, de valóságos alapot nem nélkülöző forgatókönyvet el szeretnénk kerülni, akkor bizony azt kell csinálni, mint eddig, de végre ésszel: támogatni a kulcsfontosságú Egyiptomot és új vezetését, de átgondolt feltételekkel és precíz elszámolással. Halak helyett hálót, fegyverkezés helyett felelős politikát. A stabilitás követelménye ne a "terror elleni harcnak" nevezett hangzatos cirkuszban merüljön ki, száz merénylőnél nagyobb kockázat a százmilliós elégedetlen tömeg. A cároknak is utóbbi lett a veszte és az az eseménysor sem maradt határon belül.

Sok sikert Egyiptomnak, mindannyiunk érdekében.

Update - Lám, lám, hamar beigazolódott a jóslatom, megindultak az első tömegek észak felé